Utórengések

Csupán csak azért mentem ki aznap,
hogy figyeljem a partnak csapódó hullámokat.
A tenger kék-zöld átmenetét, melybe én olykor
vöröset is beleképzeltem, szándékosan.
Emlékszem, azt mondtad, megőrültem, és
azóta is próbálok hű maradni szavaidhoz.
Néha könyvnek nézem a sakktáblát,
vagy hamutartónak az ékszeres dobozt.
A múltkor tömény szeszbe kortyoltam bele kávé helyett,
és volt már, hogy az undok szomszédhoz mentem át segítségért, mikor
azt hittem, nálad vagyok.
A falat olykor vászonnak használom,
tele van mázolva alaktalan alakokkal és háborgó színekkel,
néha a nálam maradt ingeidet öltöm magamra, anélkül,
hogy feltűnne a különbség.
Ma pedig, azt hiszem, a zuhogó esőben fogok táncolni
a tengerparton egy Bob Marley-számra,
úgy, hogy magam elé képzellek,
de még önfeledten, kéz a kézben,
harsány nevetéssel.

Kopriva Nikolett

Egy tökéletes áldozat

A hajnali harangok már lázasan kongtak, mikor útnak indultam. A rozsdás, valaha zöld kapu nyikorogva záródott be mögöttem. Hűvös volt, és a hófehér köd szőnyegként borult rá a piszkos városra. Rágyújtottam, és arra gondoltam, meg kéne ölni valakit.

A lelkiismeretem már elpusztult, valamikor öt évvel ezelőtt. Hosszú, jól felépített folyamat volt, mely ügyesen játszott ki, hisz észre sem vettem, csak mikor már semennyi sem maradt belőle. A végső leszámolást az 1982. január 20-i események jelentették, amikor a szemem láttára mészárolták le azokat, akik még jelentettek valamit...a szeretteimet. Máig nem tudom megérteni, engem miért kíméltek meg. Emlékszem, a szoba sötét volt, nyirkos, penészes. Nyomasztó bűz járta át. A sikolyok szinte az inaimig hatoltak, máig hallom őket éjszakánként. Én el voltam kábítva, belőttek valamivel, valami szarral, ami miatt egyébként minden hosszútávú emlékem a ködbe illant. A sulis évek teljesen kiestek, az egyetemiek is. Csak személyek maradtak meg és apró, szertefoszló képfoszlányok. De semmilyen érzés vagy benyomás...azt sem tudom, hogyan éltem meg ezeket a dolgokat, vagy hogy milyen volt a gyerekkorom. Minden részletet eltüntettek belőlem, mintha a fejembe másztak volna, és marékkal tépték volna ki. Talán tényleg belemásztak, isten tudja...vagy még ő sem. Azóta már senki és semmi nincs, ami számítana. Az érzéseim a nullával egyenlők, de nem tudom, ez mennyire jó vagy rossz, én nem érzem a súlyát. És semmi mást sem. Nem szeretek senkit, és engem sem szeretnek. Nem gyűlölök. Csak vagyok a világban, de azt nem tudom, hogy mi végett és miképp. Szürke alaknak tartom magam. Semmitől és senkitől sem függök, és tőlem sem függ senki és semmi sem. Nem érzem magam soha sehogy...se jól, se rosszul. Nem érzek fájdalmat és boldogságot sem, se pozitívat, se negatívat. Csak az elmémet használom és gondozom, s bár a lélek jelen van és megtapasztal dolgokat, nem generál semmilyen benyomást, érzelmet irántuk. Mindent semleges semmitmondással fogad, mintha nagy ívből leszarná, mi történik a test körül, a külvilágban. Hiába, a semlegesség útvesztőjébe tévedtem, ahonnan már nem fogok kimászni, és nem is akarok.

Öltem már embert. Puszta kézzel tekertem ki a nyakát. Még múlt év októberében találkoztam a nyájas „úriemberrel” egy szűk, elhagyatott, hullaszagú utcában. Utamat állta, és gúnyosan a pofámba röhögött, tróger és ocsmány szavakkal illetve engem. Majd lassan közeledni kezdett sziporkázó, narancssárga cigarettájával. Azzal fenyegetett, hogy elnyomja a bőrömön...Ha jól sejtem, azok közé tartozhatott, akik annak idején kinyírták a családom, tett bizonyos utalásokat az eseményre. Nem értem, miért kell vergődni, ha már életben hagytak...A fószernek rothadoztak a fogai, haja csapzott volt, szakállából ki-kikandikáltak a szálak között tanyát vert férgek.  Ontotta magából a poshadt halszagot, felteszem, nem mosakodhatott sűrűn. Miután elnyomta bőrömön a csikket, és látta, hogy egyáltalán nem hat meg, mégcsak össze sem rezzenek az "eget rengetően nagy" és "félelmetes" lépésre, felaggatott a "vesztes" és "szerencsétlen" jelzők minden szinonimájával. Valószínű jól átolvashatta ezt a rubrikát a szótárban, mielőtt elhatározta, hogy megkeres. Felkészülten érkezett, ez igazán aranyos...De úgy éreztem, ezzel az egész játékkal az időmet rabolja. Egy pillanatomba telt csak, ennyit vett igénybe a cselekedet "jelentéktelen" életemből. Örökre elnémítottam. Elvettem a pénztárcáját, és azzal ott is hagytam. Nem zavartattam magam, és megjegyzem, egyik legnyugalmasabb éjszakám volt az aznapi. Az egy órás kellemes hazasétálást követően már a száraz vörösboromat kortyolgatva ültem a teraszon három doboz cigaretta társaságában. Számomra ez jelentette az élvezetet.

És lám, ma újból megcsapott a halál mámoros, bíboros szele. A cipőm halk koppanásokat mért a duzzadó macskakövekre. Sötét volt még, de tudtam, már csak másfél óra kell, hogy a nap összeszedje magát. Meg kéne ölni valakit, gondoltam, és ez nem hagyott nyugton. Ha már elbántak velem, én miért ne lehetnék rohadék az emberekkel szemben? Az ember bosszúszomjas élőlény, és sajnos én is ebbe a testbe születtem. Az is kész csoda, hogy eddig még sosem jutott eszembe...Pedig szívesebben lettem volna állat, mondjuk egy...pandamedve, egy ursus melanoleuca, már hogy tudományosabban fogalmazzak. Szelíd, nyugodt, szép állatok. Bizonyisten, ha lehetne egy kívánságom, biztos, hogy azt kívánnám, hogy hátralevő éveimet pandamedveként éljem le. Ők nem ölik meg fajtársaikat csak azért, mert az egyiknek több bambusznád jutott. De ugye tudjuk, a történet elég régi..."Az ember az egyetlen élőlény, aki a saját fajtársait..." Szóval...akkor én miért ne tenném? Kiengesztelésre vágyom. Nem csorbítanék nagyot az ember általános képén a világban. Most ehhez van kedvem, a kurva életbe is, ehhez, akkor meg miért ne csillapíthatnám bosszúszomjamat?

Leültem egy padra, egy újságos bódé mellé. Elterveztem, hogyan nyírom ki az illetőt: elkapom az egyik szűk, elhagyatott utcában, és a falhoz szorítom. Aztán a lassú, kimért, borultelméjű pszichopata módjára bevágok neki valami félőrült nagymenő szöveget, és megkéselem. És ennyi. Ha netalántán rajtakapnának, és valaki látna/hallana, akkor nyilván hívná a rendőrséget, akik villámgyorsan a színhelyen teremnének, és eltoloncolnának a sittre. De nézzük a jó oldalát! - másnapra a városi újságok címlapjára kerülne a nagyvagány szövegem, és megjegyeznének egy vagy két hét erejéig. Persze az áldozat nem élné túl, mert gyorsan végeznék vele, még ha meg is próbálna akadályozni a szemtanú, de ennek igen kevés az esélye feltevéseim szerint. Az átlagos polgár általában összefossa magát, ha ilyet lát, leblokkol, és földbe gyökerezik a lába. És ha okos, próbál nem közbelépni, csak csendben hívni a rendőrséget, nehogy a végén neki is elnyisszantsák a torkát. Egyébként kínzásokon még nem igazán gondolkodtam, de most megfogalmazódott bennem, hogy semmiképp sem hajtanék végre ilyesmit senkin. Hisz csak az illető és a magam idejét rabolnám vele, valószínű türelmem sem lenne hozzá. Na de mindegy, a lényeg, hogy akárhogy is történnének a dolgok, mindenhogy jól járok, mert ki leszek engesztelve. Persze jobb lenne elkerülni a kellemetlenségeket, de a börtönt sem zavar, mondhatni teljesen hidegen hagy. Csak ne erőszakoljanak meg és legyen cigim...Több se kell.

Ültem a padon, dohányoztam, és arra gondoltam, hogy ma a változatosság és az ünnep kedvéért édes fehérbort veszek, ha nem jön közbe semmilyen kellemetlenség. Az emberiség bukását készülöm megünnepelni. A dolgokat a nevükön kell nevezzük, nem igaz?

Csak a cigarettám vége parázslott a sötét, téli hajnal homályában. Az utcák szennyét és bűzét most elnyomta a köd, ahogy minden mást is. A két szempár pedig szüntelen a tökéletes áldozat színre lépését készült kifigyelni...

Kopriva Nikolett