Masszív, ragacsos csápokkal nyúl utánam,
alkalmanként sikerül kijátszanom,
eljárnom örömtáncom, mely kiránt
homályos, visszataszító köreiből.
Ám ahogy telnek a napok, újból
szürkülni kezdenek a képek a falon,
megremegnek a bútorok,
más hangon forr a víz,
és a gőz alakja is eltér a szokásostól.
Ekkor tudom, jön már a következő felvonás.
Ostorok vad csattogását hallom kintről,
és nem létező lovak nyerítését, melyek
felém dübörögnek elszántan,
hangjuk egyre hangosabb, és nekem
el kell bújnom
mondjuk az asztal alá, vagy a szennyes kosárba,
mert így talán felfal a szürke szoba,
s a vihar nem ér utol.
Ha rágyújtok, felköhögöm a füstöt,
megsavanyodik a számban minden,
a falak mállanak, és süpped a tető.
Próbálok magamba nézni,
hátha elkapom az egyensúlyt,
a harmónia csücskét,
de csak messziről látom derengeni,
valahol a fekete felhők között
lebeg, száll a széllel, és mégis olyan szilárd...
Zokogok, s a gyomrom korog,
mert zabálni szeretné a megnyugvást.
Vontatottan, nehéz végtagokkal kezdem el a táncot,
rezdületlen arccal,
s napokba is beletelhet, míg újból
felcsillannak az üveges szemek.
Ekkor már hallom a megmentő dalt
a mellkas bal tájéka felől közeledni elmém felé,
mint valami teherszállító vonat rakománya
robog a lélek sínjein be a nyolcadik vágányra.
Amikor pedig megérkezik,
már én is dúdolom,
s lassan a test is leveti nehezékeit.
Felszabadultan pergek a szürkéből ébredező térben,
melynek színei betemetnek,
mint oltalmazó búra
az őrület beteges kezei felett.
Kopriva Nikolett
