Minden ajtó nyitva volt. Én csak álltam mozdulatlanul, próbáltam mögéjük nézni, de színeken kívül semmi mást nem láttam. Nem láthattam. Tudtam, elmém vaksága az, ami megakadályozza, hogy mindegyik mélyére lássak. Csend honolt, nem volt semmi, ami megzavarhatná ezt a tökéletes nyugalmat, ezt a tiszta, fehér nesztelenséget. Én mégis ordítottam odabenn, és vártam, hátha felbukkan valaki mellettem a sötét térben, aki megmondja, melyik küszöb átlépése a helyes. De nem jött senki, magam voltam, egyedül a kétségekkel, a reszketéssel, a hideggel. Zsebeimbe kotortam, abban a reményben, hogy megtalálom azt a cigarettás dobozt, amit ideérkezésem előtt sikerült beszereznem. Tudtam, hogy szükségem lesz rá. Megnyugvással töltött el, hisz ez volt az egyetlen, ami a valós világra emlékeztetett ebben a közegben. Rágyújtottam. A gyufa fellobbanó lángját is visszhang kísérte. Azt hittem, ez még ha csak kicsit is, de bevilágítja a körülöttem levő szobát, legalább egy fél lépésre. Tévedtem. Minden ugyanolyan fekete maradt, mintha egész egyszerűen beszippantotta volna a gyufa lángjait a sötétség. Nyolc ajtót láttam magam előtt lebegni tőlem körülbelül nyolc lépésre. Ki voltak nyitva, és ugyanannyi távolságra voltak egymástól. Nyolc centire. Úgy éreztem magam, mint valami jól megtervezett videójáték béna, együgyű karaktere, aki épp azon "gondolkodik," hogy a félelmek közül melyiket válassza, melyikbe ugorjon fejest, melyiknek lesz enyhébb a hatása. És tudtam, minden félelem újabb nyolcasokat rejt. A végtelenség számát, az átkozottat, mely már évek óta kísért, körbefon, rámtelepszik, én pedig nem tudom levetni magamról. Undorodtam, mert hagytam, hogy idekényszerítsen. Ide, a Semmibe, a fekete űrbe, mellyel már-már összeolvadni sejlettem. És azt kívántam, bár beleolvadtam volna. Feladtam volna magam, egész testi és szellemi valómat, hogy megmeneküljek a választástól. Tudtam, a nyolc közül csak egy ajtó mögött rejlik biztonság. Nyolc mínusz egy...az hét. A hőn áhított hét, ami feloldhatná átkom keserű szürkeségét. De mennyi az esélye, hogy eltalálom, melyik az az ajtó? Ha nem sikerülne, abba belepusztulnék...Akkor inkább a teljes halált kívánom. Romlott életem szinte éhezi a megszűnést, abban a reményben, hogy pár évszázadnyi pangás után a csendes éterben, újjászülethet. Tisztán és fehéren, egy új jövő reményében. Az már más, ha gyökerébe van kódolva a piszok...már veszett ügy. A cigaretta szára rohamosan rövidült, és én tudtam, nemsokára választanom kell, nem állhatok itt az örökkévalóságig. Lassan közeledni kezdtem az ajtók felé.
Kopriva Nikolett
