Csak meg akartam számolni az ecsetnyomokat
azon a puszta és sivár papíron,
de még időben kiömlött rá
a leboruló váza vize,
benne minden tartalmával.
A virágcsokorral, mely inkább tűnt
szétfolyó színes pacának
egy lsd-s látomásban, mintsem élő,
létező növények harmóniájának.
Nem volt kár a papírért, és a nyomaidért sem.
A szirmok egyenletesen terpeszkedtek szét
előbb a papír, majd az asztal felületén,
lassan, kimérten csorogtak lábain
a padló felé
élénk lila, kék és vörös foltokat hagyva
maguk után.
Hol az egyik, hol a másik villant fel,
és én arra gondoltam,
ilyen voltál te is.
Mindig más arcokkal léptél a tükör elé,
sosem lehetett kiszámítani,
mikor ölelsz őszintén, s mikor kapod elő a kést
a szobafiókból, ejtesz sebet hátamon,
hogy aztán kiszívd minden erőm.
Néha festő voltál, én pedig a vászon.
Borult színekkel tarkítottál,
mire én kinevettelek, s azt mondtam, gyerekes vagy, őrült.
De akkor már a hajam tépted, és részletesen
elmesélted, mit csinálnál velem,
mielőtt belémdöfnéd a késed.
Ezek a virágpacák most a te hangodon suttognak hozzám.
Felém folynak, s mindegyik színben a te különböző arcaid
derengenek.
Hátrálok, de nincs hova, a talaj is ellenségemmé vált,
tág pupillákkal mered rám a Hold.
Utolsó kiáltásaid hallom az éjszakában,
vérbe mártott ecsettel róttad fel vétkeim
egy puszta, sivár papírra.
Kopriva Nikolett
