És ahogy közeledtem, egyszerre csapódott be hét ajtó. Egy maradt csak nyitva: a nyolcadik. Ekkor értettem meg, hogy nem én választom őt, hanem ő engem. Nem gondolkodtam sokáig: fejest ugrottam a lila ködökbe, melyek elővillanni látszottak belőle. Ám ahogy zuhantam, minden lilává változott körülöttem. Tömény felhők közt zuhantam, és nem tudtam, mennyire aktuális reálisan gondolkodnom ebben a helyzetben. Hisz az egész tény teljesen nem eviláginak és irreálisnak tűnt. Mennyire esélyes, hogy egyszercsak becsapódom valahova, és életemet vesztem? Azt hiszem, már rég nem itt tartunk...Az egész történet olyan abszurd, hogy most az hatott volna a legabszurdabbnak, ha a realitás tárházából válogatok a lehetséges következmények közül. Annyira megkeményedtem, hogy már nem érdekelt, mi történik velem. Valahogy sejtettem, hogy úgyis én vesztek a végén. Alap esetben azt hiszem, a halál számított volna a legnagyobb veszteségnek. De most már nem így állt a helyzet. Túl könnyű lenne, és a játék sem lenne az igazi. Lehetetlen, hogy ez történjen.
A zuhanás legalább húsz perces lehetett. Biztos vagyok benne, hisz a beletörődés józanná tett. Aztán egyszercsak becsapódtam egy teljesen puha, üres térbe. A teljes fehérséget láttam magam körül. A "talaj" mintha hullámzott volna a lábam alatt, formálódott a lépéseim hatására. Őrült kacajjal nevettem fel, mert lám, igazam volt, életben maradtam. Már ha ezt életnek lehet nevezni. Teljesen egyedül voltam, mégis reméltem, hogy az, aki ennek a csodálatos kalandnak a kieszelője, talán hallja, amit mondok.
- Tégy velem, amit csak akarsz! Mutass újabb nyolcasokat! Kínozz meg! Már nem érdekel! - ordítottam bele a fehérségbe tébolyodott nevetéssel.
Ebben a percben halvány, zöld fényt láttam pislákolni valahol, a fehér egyik pontján. Felém közeledett, és egyre csak hízott. Tovább nevettem, és már szinte vártam, hogy ideérjen. De sosem ért ide teljesen, csupán csak illúzióját keltette a közeledésnek. Buta érzékcsalódás volt. Valószínű az én feladatom lett volna megközelíteni, én mégis dacosan ugyanabban a pontban maradtam. Törökülésbe helyezkedtem, és a másik oldalba néztem, ahol ugyanazt a fehér semmit láttam, mint akárhol máshol, a zöld fényt leszámítva. El tudok én itt üldögélni a végtelenségig, gondoltam magamban.
Régi nótákat dúdoltam, és a hajamat tekergettem. Azt fontolgattam, vajon hány abszurd dolognak kell megtörténnie az emberrel, hogy elveszítse a józan eszét. Talán ezt kívántam, hisz akkor már semmi sem maradna, ami én vagyok, már nem kéne tudatában lennem a velem történteknek. és talán még élvezném is őket.
Kopriva Nikolett
