Egyfolytában ugyanazt
ismételgette. Egyfolytában a fülembe suttogta. Nem mondom ki a nevét. Aztán
felriadtam.
Abban a nappaliban ültünk aznap is. Mind a négy fala élénk
lilára volt festve. Csak néha futott át az agyamon, hogy át kellett volna
mázolnom rég. Valami kellemesebbre és megnyugtatóbbra. De aztán mindig eszembe
jutott, hogy számomra talán pont ez a megnyugtató. Azok a falak a tükörképeim
is lehettek volna akár. Máig megborzongok néha, amikor szembetalálom magam
velük. Mintha csak a saját pofám bámult volna vissza rám. És csak nézett… és
azt suttogta: másképp is történhetett volna.
Aznap is a lila szobában ültünk. Egy kiadós együttlét után
már csak egy cigi hiányzik az ember kezébe. És a csend…az elméjébe. Ő a velem
szembeni kandallót bámulta üveges szemekkel. Mintha most szabadult volna egy
kényszerzubbonyból. Merev volt és rendületlen. Olykor pislogott egyet-egyet…Hm.
Olykor.
-
Mi
jár a fejedben? – kérdeztem.
Hallotta a kérdést, de nem válaszolt, mégcsak rám se nézett.
Gomolyogva kúszott ki a cigifüst vastag ajkai közül. Haja egy része az arcába
lógott. Nem zavartatta magát – az idő is megállt vele. Láttam, hogy
gondolkodik, de a hideg tekintet stabil téglákkal falazta be ezeket a
gondolatokat. Csupán csak ő tudott róluk, és ez így volt jó.
-
Szeretlek
– mondta, s lassan végigkísérte szemeivel félmeztelen testemet. Majd
megállapodott a szemeimnél. Hosszasan néztünk farkasszemet.
-
Nem
szerethetsz – válaszoltam.
-
Miért
nem?
-
Csak.
-
Késő.
-
Jót
játszottunk együtt.
-
Igen.
Újból beleszívott a cigibe, majd folytatta.
-
Vennénk
lakást. Egész nap cigiznénk és szeretkeznénk. Néha kerítenénk munkát. Lennének
gyerekeink. Jó lenne, May.
-
Te
meg miről beszélsz?
-
Csak
boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy
te is az legyél.
-
Melletted
nem leszek az – mondtam, és felálltam. Lecsúszott rólam a pokróc. Odamentem a
hintaszékhez és öltözni kezdtem.
Túl súlyosak voltak a szavai. Gyűlöltem. Vissza se néztem rá,
csak megálltam a küszöbön, háttal neki, és közöltem vele, hogy egyedül akarok
lenni. Nem hezitált hosszasan. Volt benne annyi érzéketlenség, hogy ne vonjon
kérdőre. Felállt, és rendületlenül nézett pár percen keresztül. A szemem
sarkából rá pillantottam. Dugás, család, alkalmi munka…Jó vicc. Tényleg azt
hitte, hogy ezt pont tőlem kaphatja meg? Micsoda emberek léteznek…
Miután szótlanul távozott, tüzet gyújtottam a kandallóban és
leültem a nagy, mintás, ódon szőnyegre. A lángok halványan pislákoltak eleinte,
ám nemsokára már élettelien lobogtatták csóváikat. Az enyhe meleg kellemesen
járta át a testem.
Az emberek viccesek – gondoltam, s belekortyoltam a már
megbontott édes vörösboromba. Kiittam, majd reflex-szerűen a gyufa után
nyúltam. Felálltam, haboztam…aztán révülettel megtelve ..megtettem. Legalább
ötöt kellett elhajítanom, hogy végre rendesen lángra kapjon az a kurva szoba. Aztán
egyszercsak villámcsapásszerűen terjedni kezdtek. Nyugalmasan ropogtak, mégis
ott lapult bennük valami vonzó vadság. Én csak a küszöbön álltam, az még ép
volt. Cigivel a kezemben néztem végig a lila szoba haldoklását.
Kopriva Nikolett
