A nyugalom küszöbén

Egyfolytában ugyanazt ismételgette. Egyfolytában a fülembe suttogta. Nem mondom ki a nevét. Aztán felriadtam.

Abban a nappaliban ültünk aznap is. Mind a négy fala élénk lilára volt festve. Csak néha futott át az agyamon, hogy át kellett volna mázolnom rég. Valami kellemesebbre és megnyugtatóbbra. De aztán mindig eszembe jutott, hogy számomra talán pont ez a megnyugtató. Azok a falak a tükörképeim is lehettek volna akár. Máig megborzongok néha, amikor szembetalálom magam velük. Mintha csak a saját pofám bámult volna vissza rám. És csak nézett… és azt suttogta: másképp is történhetett volna.

Aznap is a lila szobában ültünk. Egy kiadós együttlét után már csak egy cigi hiányzik az ember kezébe. És a csend…az elméjébe. Ő a velem szembeni kandallót bámulta üveges szemekkel. Mintha most szabadult volna egy kényszerzubbonyból. Merev volt és rendületlen. Olykor pislogott egyet-egyet…Hm. Olykor.

-          Mi jár a fejedben? – kérdeztem.

Hallotta a kérdést, de nem válaszolt, mégcsak rám se nézett. Gomolyogva kúszott ki a cigifüst vastag ajkai közül. Haja egy része az arcába lógott. Nem zavartatta magát – az idő is megállt vele. Láttam, hogy gondolkodik, de a hideg tekintet stabil téglákkal falazta be ezeket a gondolatokat. Csupán csak ő tudott róluk, és ez így volt jó.

-          Szeretlek – mondta, s lassan végigkísérte szemeivel félmeztelen testemet. Majd megállapodott a szemeimnél. Hosszasan néztünk farkasszemet.

-          Nem szerethetsz – válaszoltam.

-          Miért nem?

-          Csak.

-          Késő.

-          Jót játszottunk együtt.

-          Igen.

Újból beleszívott a cigibe, majd folytatta.

-          Vennénk lakást. Egész nap cigiznénk és szeretkeznénk. Néha kerítenénk munkát. Lennének gyerekeink. Jó lenne, May.

-          Te meg miről beszélsz?

-          Csak boldog akarok lenni. És azt akarom,  hogy te is az legyél.

-          Melletted nem leszek az – mondtam, és felálltam. Lecsúszott rólam a pokróc. Odamentem a hintaszékhez és öltözni kezdtem.

Túl súlyosak voltak a szavai. Gyűlöltem. Vissza se néztem rá, csak megálltam a küszöbön, háttal neki, és közöltem vele, hogy egyedül akarok lenni. Nem hezitált hosszasan. Volt benne annyi érzéketlenség, hogy ne vonjon kérdőre. Felállt, és rendületlenül nézett pár percen keresztül. A szemem sarkából rá pillantottam. Dugás, család, alkalmi munka…Jó vicc. Tényleg azt hitte, hogy ezt pont tőlem kaphatja meg? Micsoda emberek léteznek…

Miután szótlanul távozott, tüzet gyújtottam a kandallóban és leültem a nagy, mintás, ódon szőnyegre. A lángok halványan pislákoltak eleinte, ám nemsokára már élettelien lobogtatták csóváikat. Az enyhe meleg kellemesen járta át a testem.

Az emberek viccesek – gondoltam, s belekortyoltam a már megbontott édes vörösboromba. Kiittam, majd reflex-szerűen a gyufa után nyúltam. Felálltam, haboztam…aztán révülettel megtelve ..megtettem. Legalább ötöt kellett elhajítanom, hogy végre rendesen lángra kapjon az a kurva szoba. Aztán egyszercsak villámcsapásszerűen terjedni kezdtek. Nyugalmasan ropogtak, mégis ott lapult bennük valami vonzó vadság. Én csak a küszöbön álltam, az még ép volt. Cigivel a kezemben néztem végig a lila szoba haldoklását.

Kopriva Nikolett