Sosem szerettem villamoson utazni.
De akkor, azon a reggelen kénytelen voltam. Nehéz nap lesz- gondoltam. Egy csomóan ültek benn rajtam kívül, pedig 6 óra sem volt.
Egyáltalán minek jár villamos ilyenkor? És minek kell ezeknek már ilyen korán itt lenniük? Én ha tehetném, aludnék, vagy...elszívnám az első cigim az első kávém mellett az udvaron.
Ilyenkor még kábák az emberek, és mindenki sóhajtozva figyeli a másikat, vagy a talapzatot. Ennek csupán annyi az előnye, hogy kevesebb az esélye, hogy megszólítsanak.
- Nem szereted, ha megszólítanak, igaz? - kérdezte hirtelen egy mellettem álló furcsa idegen. Eddig nem figyeltem fel rá, az előbb szállhatott be. Felnéztem. Raszta haja volt, és Korpiklaani-felsője. Erős dohány- és fűszag áradt belőle. Halványan mosolygott, de mégcsak rá sem emelte a tekintetét. Enyhén felháborított a kérdése, ám igyekeztem elsöpörni feszültségem radikális gyülemlésének látszatát.
- Ezt meg honnan veszed ? - kérdeztem "nyugodtan."
- Csak kérdem. És...utálod az embereket. Eltaláltam?
Izzadni kezdett a kezem, és az eddiginél is gyorsabban kalapált a szívem. Igen, az emberek nagy részétől undorodtam, de röpke boldogság suhant át bennem, valahányszor arra gondoltam, hogy van még néhány érdekes és értelmes lélek. Ezeknek megismerésre úgy reagáltam, mint kapzsi pénzéhes egy aranybánya felfedezésére...
- Mégis miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket? - kérdeztem.
- Tudod, ma reggel, mikor felkeltem...hirtelen az a gondolat jelent meg bennem, hogy valójában...mennyire kevés időnk van. A percek telnek, és észre sem veszed, hogy már véget is ér a nap. De véget ér. És este, mikor egyedül maradsz a sötét szobában a gondolataiddal, rájössz, hogy mennyi időd lett volna, hogy tegyél valamit, amitől többnek érezheted magad...És nem tetted meg.
- Ismerem az érzést.
- Igen...és most itt egy újabb nap...
- Akkor talán tenned kéne valamit, nem?
- Ez nem így működik...Lehet csinálok valamit, amiről azt hiszem, az...De a közeledésem felszínes, és nem vagyok benne teljesen, az agyam elkalandozik, teljesen máshol járok. Még nem tudom, hogyan javíthatnék ezen.
- Sajnos ebben nem tudok segítségedre lenni.
- Persze, elhiszem, hisz még te sem kászálódtál ki belőle. - mondta betegesen csillogó szemekkel.
Aztán szép napot kívánt, és leszállt...
Életem egyik legfurcsább beszélgetése volt.
Vannak érdekes emberek -gondoltam.
Miután leszálltam a villamosról, a metrólejáró felé indultam. A felkelő nap sötét narancssárgára festette az épületek falait. Kétségtelenül szép volt a reggel. Pont ezért álltam meg a legközelebb eső parknál. Leültem az egyik padra és rágyújtottam. Belenéztem a reggeli ég szemébe, és kizárva a külvilág zajait, elvesztem a füst és a természet bódító mámorában.
De pár perc elteltével újból megzavartak. Leült mellém egy lány. A szemén el volt mosódva a fekete szemfesték, sapkáját jól fejébe húzta, mely alól kibukott sötétvörös haja. Kissé meggyötört volt az arca, hosszú estéje lehetett.
Rajtunk kívül csak egy idős pár ült a park végében. Nem értettem, mi a francnak ül mellém...Jól kifogom ma az embereket, gondoltam. Kicsit kérdően nézhettem rá, de nem akartam megsérteni.
- Lehetek olyan pofátlan, hogy kérek egy szál cigit? - kérdezte. Mély volt a hangja. Ez kicsit szimpatikussá tette. Tetszettek a mély hangok.
Szótlanul felé nyújtottam a dobozt. Kihúzott egyet, meggyújtotta, és egy jó nagyot szívott. A keze remegett...
- Minden rendben? - kérdeztem. Elég hülye kérdés volt...
Habozott. Zsebretette egyik kezét, és kicsit magábahúzódott. Hűvös volt a levegő.
- Tudod, ha húsz év alatt nem döglök meg, valószínű kinyírom magam. Nem leszek hajlandó tovább tartózkodni ebben a mocsok életben.
Meglepődtem, hogy az emberek nagy részével ellentétben ő sem valami üres dumával jött. Ma nagyon kifogom az embereket, úgy tűnik... Lehet van valami a kisugárzásomban, ami azt a látszatot kelti, hogy a segítségükre lehetek.
Mosoly jelent meg a szám szegletében.
- Húsz év...Az rengeteg. Számtalan dolog történhet még addig. Kicsit sietősen döntesz, nem gondolod?
- 15 éve várok változásra, de minden csak rosszabb. Amióta az eszemet tudom, csak a szart tapasztalom.
Nem is gondolta volna, mennyire át tudtam érezni a helyzetét...De azt is tudtam, hogy nem a túlzott empátiámat kéne elsősorban tudtára adnom, most, hogy már csak perceink lehettek hátra a beszélgetésből, hisz sietnem kellett a metróra. És amúgy is...nem is ismertem.
- Igen, elhiszem, de ugye tudod, hogy ez azért van, mert a szart várod? Tisztában vagy azzal, hogy te nem kaphatsz mást, csak a szart, és pont ez a gondolkodás segíti hozzád a következő adagot.
Jézus...ezt most tényleg én mondtam? - futott át agyamon a gondolat. Erre újból rágyújtottam.
- A kiforrott dolgokon nehéz változtatni.
- Hidd el, tudom, de az embernek néha túl kell lépnie a maga kis butaságain.
- Ezek nem "kis" butaságok.....- horkant fel, és a hajába markolt.
- Jó, akkor a nagy butaságain, ha így jobban tetszik. - mondtam meglepő nyugalommal. És furcsamód valóban nyugodt voltam.
- Hülyének nézel, mi?
- Nem, dehogy...- vágtam rá rögtön. Tényleg nem néztem hülyének, és teljes mértékben megértettem a helyzetét. - Ezt én is végigcsináltam. Ha érdekel, majd egyszer elmesélem.
Hamarosan felállt azzal, hogy inkább hazamegy. Csak remélni tudtam, hogy nem nyírja ki magát nagy bánatában még ma.
Ezután folytattam utamat a metrólejáró felé. Mindenki a munkába sietett, és a tömeg egyre csak növekedett. De valahogy figyelmen kívül hagytam már, és arra gondoltam: ez lenne a normális állapot a külvilággal szemben...Igy kéne hozzáállnom.
A metró hamarosan megérkezett. A legvégén foglaltam helyet. Mindenki beszélgetett, vagy a telefonját nyomkodta. Én a sötét "kilátásra" figyeltem. De hamarosan elém állt egy fiatal pár...legalábbis párnak néztek ki. A beszédük és szilárd testük elnyomták a szemközti ablakot.
- Sajnálom. Esküszöm nem tudtam, hogy ez így fog érinteni téged. - mondta a nő.
- Félreérted, nem érint sehogy. Ez nem az én problémám, egyedül a tiéd. Csak néha kiábrándítanak az emberek. Sosem tudnám megcsalni azt, akit választottam. És nem akartam közreműködni ebben a tettben.
- Ne gondolj erre, az én hibám.
- Még szép, hogy a tiéd. Többé ne keress, ezennel végeztünk. Ja, és kicsit belenézhetnél magadba. Egy öt éves párkapcsolat beszennyezése egy ilyen kis futó kalanddal igazán nyomasztó tény...Bár...hm, nők...nem is értem, miért lepődöm meg.
- Ne háborogj itt nekem, gyerekes vagy! Ráadásul te is közrejátszottál a tettben!
- Még én vagyok gyerekes? Te kezdeményezted a dolgot, nem tudtam, hogy valójában csak vígasztalódsz, mert unalmas ugyanazzal az emberrel dugni...De tudod mit? Már nem érdekel, csak néha meglepődöm az embereken, és...
- Most letolatsz egy újabb monológot...Anyám...A sérült lelkű kisfiú...mindjárt elsírom magam!
A férfi felhúzott szemöldökkel, meghökkenten nézett a nőre.
Nem is tudtam, melyiket kéne jobban sajnálnom. Csak úgy villogtak az éles szavak a fülledt levegőben.
- Egyre jobban undorodom tőled...
- Akárkit megkérdezhetsz ezen az átkozott metrón, senki sem fogja megérteni, miért olyan nagy tragédia ez neked! - szemétkedett tovább a nő.
- De...Úristen, nem rólam van szó, hanem rólad, te hitvány szőke liba!
- Mégis hogy merészelsz így beszélni velem???
Szegény férfi már nem tudott mit mondani, és jobban is tette, végignézett a tömegen át a kijelzőre. Az arcán megjelent valamiféle megkönnyebbülés...A következőnél le fog szállni. A nő csak hisztériázott tovább, de a férfi már meg se szólalt, s ez méginkább felingerelte. Vannak még tisztességes emberek. Amikor a metró megállt, úgy szállt le, mintha nem is ismerte volna a mellette álló személyt. A nő idegesen utánakiáltott, és utána akart menni, de az ajtók még időben bezáródtak. Zaklatottságot, haragot és mérhetetlen kétségbeesést szórtak szemének ocsmány villámai. Néha fáj az igazság...
Nemsokára én is leszálltam. Nem akartam elmélkedni az előbbi párbeszéden és helyzeten, az előbbieken sem. De átfutott rajtam egy pillanatra a gondolat, hogy a raszta fiúnak vajon milyen lehet a napja...vagy hogy a depresszív vörös nem nyírta-e még ki magát...és hogy mit fog érezni ez a nő, ha magához tér...
A nap további részében már nem gondoltam rájuk.
Rágyújtottam, zenét kapcsoltam és nyugalommal megtelve ballagtam végig a fákkal szegélyezett úton.
Kopriva Nikolett
