- Kételkedtem benned - mondtam szarkasztikus mosollyal, bár még mindig nem tudtam a szemébe nézni. Ő ugyanígy mosolygott vissza rám. Az, ahogy kortyolta a whiskey-t, ahogy kifújta a cigaretta füstjét, már-már tökéletesnek látszott a szememben. Még nem láttam ilyen finom mozdulatokat, ilyen hibátlan megjelenést, és ilyen égető, izzó szemeket sem. Mégis sütött belőle a nyugalom, ugyanakkor az irónia is. Láttam, hogy tudja azt, amit tud, és valójában kinevet engem. Rá volt írva a tekintetére, bele volt vésve az egész énjébe, abba, ahogyan engem szemlél. Én pedig szégyelltem magam.
- Tudom - bólintott. - Rég találkoztunk. Én mégis figyelemmel követtem utadat. Ismerem minden tetted és minden rejtett kis titkod. Azt próbáltad elhitetni magaddal, hogy nem létezem, pedig valójában csak menekültél előlem.
Hiába igyekeztem érvelni önmagamnak amellett, hogy téved - mélyen tudtam, hogy minden szava igaz. Ha tehettem volna, futásnak eredtem volna azon nyomban, újból. Most mégsem volt hova...mert nekem kellett vendégül látnom. Nyájasan kopogtatott be ajtómon, teljesen váratlanul, úgy, mint egy régi jó ismerős, aki épp erre járt, és eszébe jutottál. Olyan nehéz volt szólni hozzá...olyan nehéz volt bármit is tennem, mert tudtam, rögtön analizálásba kezdene, rögtön kifogásolná a mozdulataimat, vagy az elkészített tea ízét...vagy...azt, ahogy ráterítem az abroszt az asztalra.
- Sokat gondoltam rád, de valószínű ezt te is tudod - mondtam halkan.
- Igen...Mégsem voltál elég erős ahhoz, hogy meghívj az otthonodba. Mondd, mitől félsz ennyire?
- De hisz mondanom sem kell...
- A te szádból akarom hallani - válaszolt szigorúan, és felém nyújtotta a whiskey-s üveget.- Elevenen és szilárdan. Kimondva. Azt akarom, hogy érezd a szavak súlyát. Megkísérelheted a hazugságot, de te is tudod, hogy semmi értelme. Magadnak hazudhatsz - de nekem nem.
Belekortyoltam az alkoholba, majd én is rágyújtottam. Próbáltam elkerülni a tekintetét, mégis, be kellett látnom - lehetetlen. Próbáltam enyhíteni riadtságomon és feszültségemen, de úgy éreztem, elkapott, megfogott, és most itt ül velem szemtől szembe...Ennek a súlya pedig mérhetetlen fájdalom képében telepedett rám valahol a mellkasom tájékán.
- A tekintetedtől félek - válaszoltam végül, a lehető legtisztább őszinteséggel - A szavaidtól, a teljes egészedtől. Valamiért nem tudok barátként tekinteni rád...túl gyorsan peregtek az események az évek során, és te...egyszerűen csak eltűntél. Úgy, hogy mégcsak észre sem vettem...
- Észre sem vetted, ahogy kiszorítasz az életedből... - bólogatott beleegyezően, kissé savanyúan. Mégsem mutatott együttérzést, talán azt akarta, hogy sajnáljam, holott inkább rajta lett volna a sor, hogy szánakozzon fölöttem. - Pedig próbáltam kiáltani feléd, hidd el, te mégis gyökeresen téptél ki. Mikor megérezted, hogy a közelben vagyok, menekülésbe kezdtél. És azóta is menekülsz.
Arcomat kezeimbe temetve ültem előtte. Gyenge voltam, erőtlen és kiszolgáltatott, mint egy bábu. Jól tudta, mivel hathat rám, és, hogy mivel taszíthat le a mélybe.
Szavai után sötét csend telepedett a dohányfüstös helységre. Csak az óra kattogása zakatolt folytonosan, mely kicsit elnyomta a szótlanság kínos voltát. Teltek a percek, és ő engedte, hogy magamba pillantsak. Én pedig azt éreztem, hogy az összes leélt év, az összes tett, az összes mosoly és bánat hazugság volt...Én is hazugság voltam és vagyok.
- ...még lehetsz igazság - szólalt meg erre halkan, és közelebb hajolt. Felemelte fejem, és mélyen a szemembe nézett. Láttam bennük a háttérben pattogzó tűz lángjait a kandallóban...vagy talán tényleg ilyenek voltak? - kérdeztem magamtól.
Hosszasan néztünk egymásra. Arcának vonásait megismertem, cseppet sem változtak. Ilyen közelről talán még sosem találkoztunk, most mégis úgy éreztem, meglátogatott már régebben is. Barna fürtjei a homlokára hulltak, szája szegletében halvány mosoly jelent meg. Annyi minden volt, amit hozzám vághatott volna, amit felemlegethetett volna...száz nap is kevés lett volna, hogy végigbeszélje. Mégsem kellett neki, mert minden mondandója bele volt írva a pillantásaiba, a pupillája közepébe, a lélegzetvételeibe. Két tenyerébe zárta az arcom, és mereven magával szemben tartotta. Nekem pedig csak innom kellett a tekintetét. Szemei már nem a tüzet tükrözték, hanem engem...Láttam igazságot, láttam hazugságot, láttam reményt. Láttam haszontalan pillanatokat és elvesztett embereket. Olykor egy álarcos bálon éreztem magam, ám ez nem egy szokványos bál volt...mert itt a maszkok lehullottak. És mindegyik mögött én magam voltam. Láttam el nem énekelt dalokat, elhibázott, hazug festményeket és verseket. Mosollyal az arcomon rejtegettem kést a hátam mögött és sarjadzó facsemetéket gyújtottam fel úgy, hogy még csak tudatosítani se kíséreltem magamban, mit is teszek. Nem érdekelt a végtelen, tagadni akartam, mi tagadhatatlan...Ez voltam, ez vagyok.
- Ez voltál, ez vagy, de lehetsz igazság - suttogta, majd elemelte kezeit, és felegyenesedett.
Én mégis könnyekkel megtelve rogytam a vállára.
Hosszú órák, napok telhettek el így, csendes zokogásban. Ő pedig nem mozdult mellőlem.
Aztán egyik reggel hirtelen felállt, és kimért léptekkel az ajtó felé indult, kezében az üres whiskey-s üveggel és a csikkekkel teli hamutárcával. Én is éreztem, hogy ideje mennie. Inge patyolatfehér volt még mindig, akár a dér, sála tökéletesen simult nyakára, cipője úriasan kopogott a padlón. Felvette koromfekete kabátját és cilinderét, majd a kilincsre tette kezét, s visszapillantott rám. Egy szót sem szólt, és én éreztem, hogy szólnia sem kell...Nem győztem elég hálás lenni neki ezért a látogatásért. Megteltem tisztasággal, megnyugvással. Tudtam, mit kell tennem, azt, hogy mi a helyes út.
És ami a legfőbb: tudtam, hogy soha többé nem menekülök el előle, a régi jó ismerős, a Lelkiismeret elől...
Kopriva Nikolett
