A szálak között (második, javított változat)

Egy éve lehet már,

mikor egy homályos délután hallgattam,

ahogy mesélted azt a történetet

a madárijesztőről és a bádogemberről,

meg a csodagombákkal teli erdőről.

De tíz perc huszonhárom másodperc után

már semmit sem értettem belőle,

szavaid összefolytak, mondataid
összefüggéstelen kirakóssá váltak,

melyet nem biztos, hogy a fölös darabkák nélkül

valaha is ki lehet rakni.

Nélküled ezek sem éltek sokáig idekint :

egy mély sóhajjal újból

magadba szippantottad őket,

rájöttél, hogy teljesen haszontalanul tengődnek itt,

amit mi elneveztünk valóságnak.

Helyes döntés volt, hisz valószínű elkallódtak volna

egy távoli zugba vagy sarokba,

így, teljesen életképtelenül és gyengén, koraszülötten,

­merész volt, hiszen

a sóhajt követve mély álomba szenderedtél,

rezzenéstelen arcod belesimult

a puha, illatos párna huzatába.

Egy kék kockás takaróval takartalak be aznap,

melynek szálait talán már csak meséid tartják életben,

beleivódtak a lágy szövetbe, így igényli,

hogy folytasd a történeteket.

Egyszer majd visszakérem újból,

s belesüppedek nyakig,

hogy én is meghallgathassam,

mi lett annak a régi mesének a vége

a madárijesztőről és a bádogemberről,

hátha elsuttogják halkan a takaró kockái.

Kopriva Nikolett