Valójában semmi sem változott, minden ugyanaz maradt

Hangok a feketeségben.
Alkoholtól bűzlenek az utcák, s részeg ordítások
követik egymást
az éjszakában.
A járdán haladva, most zene nélkül,
mindenki életéből elkapok
egy apró darabot, amint épp társuknak mesélik
a tegnapot.
Én csak egy feketekabátos idegen voltam, aki
semmiképp sem akart
a szembejövők szemébe nézni.
Gyors léptekkel haladtam előre,
isten tudja hova, hajnali fél3-kor,
azon gondolkodva, hogy miért vagyok képtelen
már vagy 19 éve nem gondolkodni.
Leültem néhány padra, s az órámat néztem.
Az idő lassan telik, a reggelt várva.
Pedig én sosem szoktam, csak akkor...
úgy éreztem, talán tiszta lappal fogok kezdeni mindent,
ha látom
felvörösleni a napot.
Nem így történt,
addigra már
elvesztettem az időérzékelésem,
és kínzott a bűntudat, mert
az utolsó cigim nem adtam
oda a kéregető koldusnak
a vasútállomás előtt.
Önző voltam,
mint általában,
pedig csak arra vártam, hogy
valakinek elmondhassak mindent.
Senki sem ült le mellém, és ha jól átgondolom,
talán én sem ültem volna le magam mellé.
4 órára már a félelmem is alábbhagyott.
Már csak mentem előre,
sápadt élőhalottként, beesett képpel,
cigivel a számban a hosszúnak tűnő úton.
Belenéztem egy-két ember szemébe,
de
vagy túl sokat láttam meg,
vagy épp semmit sem.
És épp ez a vicces az egészben:
végletek, végletek mindenütt.
Eszmélni sem elég, máris jön valami,
ami mindentől elüt, s a maga oldalára ránt
anélkül, hogy észrevenném.
Minden idegenné válik előbb-utóbb
már csak
idő kérdése.
S nem, nem a negatív világszemlélet:
a valóság teszi.

A hazafelé vezető úton
újból félni kezdtem az emberektől, pedig
az ég alja már világosodott.
Borzongtam,
mint valami félős gyerek,
akit elhagytak a szülei éjnek idején,
aki attól fél, előbújik a szörnyeteg,
ha a sötét bokrok mögé néz.
S közben rájöttem:
valójában semmi sem változott,
minden ugyanaz maradt.


Kopriva Nikolett

Zene, aláfestésnek

Egyszer
valamikor régebben
verejtékben úszva riadtam föl egy álomból
hajnali 4 óra körül. Hirtelen azt sem tudtam, hogy
ki vagyok, mi a nevem, hol fekszem épp. Csak
mérhetetlen félelem
fojtogatott, bár csupán pár másodperc volt az egész.
Emlékszem, téged láttalak benne.
Az a kockás ing volt rajtad, melyet alkalmanként
használsz csak. S a farmernadrág, tudod, az öreg, elnyűtt,
melyet még a közös barátainktól kaptál, valamikor
a századforduló előtti időkben.
Önfeledten sétáltál a vasúti síneken, haláli nyugalommal,
valami dalt dudorászva, egy szál gyermekláncfűvel a füled mögött,
cigivel a szádban. Én pedig feszülten figyeltelek, valahonnan
távolról, érezve a bajt, mikor...hallottam,
hogy már fütyöl a vonat. A sorompók villámgyorsan
zárták el az utat a kocsik elől. A lámpa fénye sürgető piros
cikázásba kezdett.
A szívem ugyanígy zakatol, ordítani próbálok,
de egy hang sem jön ki azon az átkozott torkon. Mintha
pont akkor, abban a percben nőtte volna ki magát
egy hatalmas daganat
a légcsövemben, mely mindennemű próbálkozást eltorlaszolt,
erőszakkal. És el is tűnt, mikor nagy robajjal
elvágtatott.
Te mégcsak meg sem hallottad közeledtét.
Szinte eggyéváltál a masinával, és én
sikítottam,
hiába.
Aztán már csak annyit éreztem,
hogy zuhanok a föld felé, lassított felvételben,
mint valami amatőr akciófilmben. Az aszfalt érdes és meleg.
Érzem, ahogy belémolvadnak a kövek.
Nem tudom már, mire riadtam fel, de azt igen,
hogy hangos volt.
Te mégis gyermeki nyugalommal, rezzenéstelenül feküdtél
közvetlen mellettem totál meztelenül.
Csak egy pillantást vetettem rád, majd megállapodtam
a fehér plafon fürkészésénél. Az ereim még
lüktettek, a szívem,
akár egy háborgó óceán. .
Az volt az első perc, mikor átfutott az agyamon,
mi van, ha szeretlek. De
igyekeztem elhesegetni elmémből
a félelmetes gondolatot, mintha ez az elme osztályrésze
lett volna.
Mégis furcsa volt és idilli. Már csak egy esetlen zene hiányzott
aláfestésnek.


Kopriva Nikolett