Zene, aláfestésnek

Egyszer
valamikor régebben
verejtékben úszva riadtam föl egy álomból
hajnali 4 óra körül. Hirtelen azt sem tudtam, hogy
ki vagyok, mi a nevem, hol fekszem épp. Csak
mérhetetlen félelem
fojtogatott, bár csupán pár másodperc volt az egész.
Emlékszem, téged láttalak benne.
Az a kockás ing volt rajtad, melyet alkalmanként
használsz csak. S a farmernadrág, tudod, az öreg, elnyűtt,
melyet még a közös barátainktól kaptál, valamikor
a századforduló előtti időkben.
Önfeledten sétáltál a vasúti síneken, haláli nyugalommal,
valami dalt dudorászva, egy szál gyermekláncfűvel a füled mögött,
cigivel a szádban. Én pedig feszülten figyeltelek, valahonnan
távolról, érezve a bajt, mikor...hallottam,
hogy már fütyöl a vonat. A sorompók villámgyorsan
zárták el az utat a kocsik elől. A lámpa fénye sürgető piros
cikázásba kezdett.
A szívem ugyanígy zakatol, ordítani próbálok,
de egy hang sem jön ki azon az átkozott torkon. Mintha
pont akkor, abban a percben nőtte volna ki magát
egy hatalmas daganat
a légcsövemben, mely mindennemű próbálkozást eltorlaszolt,
erőszakkal. És el is tűnt, mikor nagy robajjal
elvágtatott.
Te mégcsak meg sem hallottad közeledtét.
Szinte eggyéváltál a masinával, és én
sikítottam,
hiába.
Aztán már csak annyit éreztem,
hogy zuhanok a föld felé, lassított felvételben,
mint valami amatőr akciófilmben. Az aszfalt érdes és meleg.
Érzem, ahogy belémolvadnak a kövek.
Nem tudom már, mire riadtam fel, de azt igen,
hogy hangos volt.
Te mégis gyermeki nyugalommal, rezzenéstelenül feküdtél
közvetlen mellettem totál meztelenül.
Csak egy pillantást vetettem rád, majd megállapodtam
a fehér plafon fürkészésénél. Az ereim még
lüktettek, a szívem,
akár egy háborgó óceán. .
Az volt az első perc, mikor átfutott az agyamon,
mi van, ha szeretlek. De
igyekeztem elhesegetni elmémből
a félelmetes gondolatot, mintha ez az elme osztályrésze
lett volna.
Mégis furcsa volt és idilli. Már csak egy esetlen zene hiányzott
aláfestésnek.


Kopriva Nikolett