Hangok a feketeségben.
Alkoholtól bűzlenek az utcák, s részeg ordítások
követik egymást
az éjszakában.
A járdán haladva, most zene nélkül,
mindenki életéből elkapok
egy apró darabot, amint épp társuknak mesélik
a tegnapot.
Én csak egy feketekabátos idegen voltam, aki
semmiképp sem akart
a szembejövők szemébe nézni.
Gyors léptekkel haladtam előre,
isten tudja hova, hajnali fél3-kor,
azon gondolkodva, hogy miért vagyok képtelen
már vagy 19 éve nem gondolkodni.
Leültem néhány padra, s az órámat néztem.
Az idő lassan telik, a reggelt várva.
Pedig én sosem szoktam, csak akkor...
úgy éreztem, talán tiszta lappal fogok kezdeni mindent,
ha látom
felvörösleni a napot.
Nem így történt,
addigra már
elvesztettem az időérzékelésem,
és kínzott a bűntudat, mert
az utolsó cigim nem adtam
oda a kéregető koldusnak
a vasútállomás előtt.
Önző voltam,
mint általában,
pedig csak arra vártam, hogy
valakinek elmondhassak mindent.
Senki sem ült le mellém, és ha jól átgondolom,
talán én sem ültem volna le magam mellé.
4 órára már a félelmem is alábbhagyott.
Már csak mentem előre,
sápadt élőhalottként, beesett képpel,
cigivel a számban a hosszúnak tűnő úton.
Belenéztem egy-két ember szemébe,
de
vagy túl sokat láttam meg,
vagy épp semmit sem.
És épp ez a vicces az egészben:
végletek, végletek mindenütt.
Eszmélni sem elég, máris jön valami,
ami mindentől elüt, s a maga oldalára ránt
anélkül, hogy észrevenném.
Minden idegenné válik előbb-utóbb
már csak
idő kérdése.
S nem, nem a negatív világszemlélet:
a valóság teszi.
A hazafelé vezető úton
újból félni kezdtem az emberektől, pedig
az ég alja már világosodott.
Borzongtam,
mint valami félős gyerek,
akit elhagytak a szülei éjnek idején,
aki attól fél, előbújik a szörnyeteg,
ha a sötét bokrok mögé néz.
S közben rájöttem:
valójában semmi sem változott,
minden ugyanaz maradt.
Kopriva Nikolett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése