Sodródás

(Zene: kötelező)

Amikor beléptem az előszobába, te az asztalnál ültél. Egy ócska, kifogyott tollat szorongattál a kezedben, abban a reményben, hogy még írni fog. (Nem, már soha többé nem fog)

- Azt hiszem, láttalak már egyszer - szólaltál meg halkan, megállapodva homlokom fürkészésében. De én nem mertem rád nézni. Hisz olyan hideg voltál mindig is..Hajad már-már jégdarabkás, havas...De ez nem az időjárás műve. Valahonnan belülről jön, szinte látom, amint szétburjánzik testeden, mégis élsz, mert te magad élteted.

- Igen, voltam itt - feleltem. - Még korábban...egy éve.

Nem emelted el tekinteted egy pillanat erejéig sem. Kezdtem azt hinni, kihívó az öltözékem. Pedig csak egy fekete, földig érő ruha volt, lecsúsztatva a vállamon. Reszketni kezdtem.

- Teát? - kérdezted.

- Nem, köszönöm - mondtam összezavarodva. Csak mihamarabb el akartam tűnni innen. Éreztem, amint beborít a fagy. De nekem elég a sajátom is, nincs szükségem még többre. Elképzeltem a szobát hóesésben. Tökéletesen beleillett a képbe.

- Kicsit hideg van idebenn. Nincs szigetelve a ház. És nicsak, havazik odakinn... - kimerengtél az ablakon üveges szemeiddel. Mintha egy egészen más világban járnál. Azt hiszed, el tudod rejteni, de nem, hisz ... pont akkor, abban a pillanatban csúszott le a maszkod sarka. És én épp akkor emeltem fel a fejem. Láttalak. És ne, ne mentegetőzz.

Sírok talán?

Nem hiszem el...hisz mikor beléptem, még nyári szellő kúszott át a kerteken, és a hold vörösen izzott. De most már alig látszik a téli felhőktől, és amennyi látszik is belőle - csak egy fehér, üres golyó. Elpusztítottad a meleget, s nevetsz magadban, mert végre megnyugvásra leltél.

Pedig én csak egy találkozóra jöttem, nem veled, egyik bátyáddal, de isten tudja, hol lehet. Pedig én csak azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan juthatok el a Holdra, épségben, úgy ahogy múlt éven ígérte, egy tavaszi estén, mikor erre terelődött a téma...Azt mondta kivisz, és otthagy, hogy megpróbáljak értelmet adni a semminek, és átérezzem az űr misztikus rezzenéseit, mely elhalkít minden zajt, elnémít minden szót...egyszerűen csak megnyugtat. És most úgy éreztem, elérkezett a pillanat, de nem találtam itt senki mást, csak téged...Talán valami ócska becsapás, hisz ...a tél már elmúlt, most mégis havazik szüntelen. Tudom, te tetted.

- A bátyám azt ígérte, felvisz a Holdra, ugye?- kérdezted aztán, és újból rám emelted tekinteted. Láttad megrökönyödésem, azt, hogy nem értem. Szinte mezítelenül álltam ott előtted, levetkőzve azt a személyiséget, amit mutatni akartam feléd. Már nem tudtam magamon tartani.

Bólintottam.

Erre köves mosolyra görbült a szád.

- Mondd, mit keresel ott? - kérdezted, és közelebb léptél. - Gyerek voltál még, mikor mondta...Tényleg elhitted?

Igen elhittem. Mindent, egytől egyig. Nem értettem, mit beszélsz...tavaly volt..tavasszal. Akkor láttalak téged is. Ártatlan voltál, talán még mindig az vagy...Mondd, mit akarsz ezzel mondani?

- Egy éve volt. Ilyen könnyen elfelejtetted? - kérdeztem halkan.

- Mindent értesz, csak még nem tudsz róla. Én...nekem nem szokásom felejteni. Viszont te felnőttél.

- Te pedig semmit sem változtál...

- Nem...Egy nap azzal keltem fel, hogy nem öregszem meg. És lám...Elhatározásom szilárdabb, mint valaha. Még mindig. Pedig csak akarnom kell, hogy véget érjen...

Szemeid teljesen megigéztek. Dohánnyal kínáltál, a ezt valamiért elfogadtam. Túl feszült voltam már, hogy csak úgy, puszta illemből visszautasítsam, ahogy az emberek szokták. Mekkora hülyeség. Egyáltalán mit jelent az, hogy "normális"? Ez is csak egy ócska fogalom a többi közül, melyet az emberiség teremtett meg, amely valójában nem is létezik, hisz...ha részletesebben belebocsátkozunk...rá kell jönnünk - nincs olyan, hogy "normális." Amikor pedig rád nézek, te méginkább megszilárdítod ezt az álláspontot bennem. Vajon miért...?

- ...mert én mondtam ezt neked, Lynn. Hát nem emlékszel rá? - tetted fel erre a kérdést.

És feltetted, és...én féltem ezek után bármire is gondolni, mert tudtam - te látod. Kicsit lefagytam, és mélyen a szemedbe néztem.

- Miről beszélsz? - kérdeztem.

Felhúztad a szemöldököd, gyerekes, ártatlan mosolyt öltöttél magadra, és megfogtad a kezem. A meztelen vállamat fürkészted, mintha szemednek megkönnyebbülés lenne a fehér bőrt szemlélni. Láttam, te sem érted egészen.

Aztán hirtelen elszomorodtál. Átsuhant rajtad a melankólia szele, s tanyát ütött közeledben. Te mégcsak meg sem próbálsz ellenkezni.. Talán pont ez az, amit elrejtesz mások elől, ezek elől a szürke falak elől, mikor teljesen magad vagy.

- Tudom, most látsz teljes valómban. Nem is bánom. Nagy vagy már, Lynn. Nem hittem volna, hogy ennyi év után újból...- elcsuklott a hangod. De nem érdekelt. Elengedtem a kezeid, az ablak felé léptem hirtelen, és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne reszkessek.

- Kérlek, mondd el, hol a bátyád? - kérdeztem kicsit kétségbeesetten a tanácstalanságtól.

Átsétáltál a szobán - lassú, kimért léptedid voltak. Kicsit kopogott a lábbelid. Még a lélegzetvételeid is hallom, ha jobban koncentrálok. A foszlányos levegő szinte életre kelt körülöttünk. Rád néztem, te visszanéztél, elkaptad a tekintetem, és nem engedted, hogy elpillantsak...Majd közelebb jöttél, és kérdésemre kérdéssel feleltél:

- Létezett ő egyáltalán?

...és csend. De nem bírtam sokáig.

- Igen, létezett, megígérte, hogy felvisz a Holdra, múlt éven, tavasszal! És látni akarom! A Holdra akarok menni!- emeltem fel a hangom azzal a fajta magánnyal, kétségbeeséssel, mikor az ember majdnem minden pártfogoltját elveszti egy társaságban, mikor azt látod, ők értik, miről van szó, de...rád... mégcsak rád sem hederítenek - kirekesztetté válsz, csak mert más álláspontot képviselsz. Nem tudom, miért pont ez a példa jutott eszembe. Bárcsak tudnám....

- Kicsi Lynn...Mégis mit mondhatnék neked? A bátyám...a bátyám ott maradt.

- Hol "ott"?

Majdnem sírtam.

- Ott, abban az álomban. Még a gyerekkorodból...Ott megtalálod. Csak álmodnod kell. De nem ígérhetem, hogy sikerül. Hisz évek teltek el azóta. Apró kislány voltál még. Nagyon szeretett, és igen, felajánlotta, hogy felvisz. De ahhoz, hogy felvigyen...előbb őt kell megtalálnod. Az is lehet, hogy fel sem fog ismerni...És számtalan álom van, Lynn. Mit gondolsz, sikerülhet ezer meg ezer álom között bóklászva rálelned a helyesre, ahol a megtalálod őt? - kérdezte, s egyenest a szemeimbe nézett.

Álmok...szóval...minden, amit eddig hittem, az...Meg sem tud fogalmazódni bennem. Mi lesz, ha felkelek?

- Fel fogok kelni?

Elmosolyodtál.

- Ez a te döntésed. Itt maradhatsz. De vajon ez a te utad? Érdemes? Ezek olyan kérdések, melyeknek kiderítéséhez elég mélyre kell leásni. Tudod, nem hittem volna, hogy visszatérsz. Egész más lettél, és önzelemből mondhatnám, hogy maradj pár napot, de nem lehet...

- De, igenis...látni fogjuk még egymást. Még keresni foglak. Megígérem - mondtam, kissé elszorult hangon.

- Nem biztos, hogy megtalálsz - Hideg szemeid most a hóesést bámulták. Azt kívántam, bárcsak rám néznél, mégsem tetted. Szinte éheztem a tekinteted, azt, hogy megnyugtass, és azt mondd, itt leszel, ha visszajövök.

- Tudod, én is csak sodródom az álmokban -mondtad lassan. - Mikor hol bukkanok fel...Ez a kis szoba a tanyám, itt mindig megtalálnál. De ez a szoba sem áll egy helyben...vándorol. Csak egy ajtó jelzi, hogy létezik, az álmok hullámaiban. És általában zord vidékeken jár...veszélyes lenne arra kóborolnod. Tudod...ez a szoba félig-meddig én magam vagyok. Ezért ilyen...amilyen. Hiába gyújtok tüzet - már nem ég, kialszik rögtön. Szél tépi az ajtót és villámlik. Ne, ilyen tájakra, ne gyere...

...és ahogy kimondtad, mintha halványulni kezdtél volna. Próbáltalak megérinteni, de már csak a levegőt markoltam. Holott ott voltál előttem - láttalak. De testi valód...egyszerűen mintha foszladozott volna. Könnyek gyűltek a szemembe, Ne, kérlek, még ne...! Még nem mondtál el mindent! Vissza akarok jönni!

Nevetni kezdtél...Kacajod visszhangzott a hullámokban. A falak leomlottak, a padló mozogni kezdett, te távolodtál...

- Keresd...keresd az utat a Holdra! Majd egyszer...egyszer talán még találkozunk ott!

Ezzel végleg eltűntél.

Azóta nem láttalak,

De tudom, egyszer majd én is csak egy alak leszek az álmok óceánjában, s szobáról szobára fogok vándorolni, kertekről kertekre és viharokról viharokra...Tudom, rádtalálok...hisz valahol ott van egy kis ajtó, melyen még csak jelzés sincs, kopott és régi...de sodródik a hullámokkal. Benne pedig ott bújsz te. Annyi kérdésem van még, el sem hinnéd...Rengeteg mindent kell még megkérdeznem tőled.

Mindez pedig épp elég, hogy elinduljak...

Kopriva Nikolett