Könnyed.

Csak egy illat. Ennyi volt. 

Láttam, ahogy lobogtatta patyolatfehér ruháját a szél. A szél.
De egy szemhunyást követően a ruha színe hirtelen megváltozott. Ő pedig körbenézett bágyadtan, és én tudtam: repülni készül  messze, el a fellegekbe. A fellegekbe.
Hirtelen elhomályosodott előttem minden, mintha valaki egy falat tolt volna közénk. Sötét, szürke falat.
És mire újból láthattam volna, már csak az illata maradt. Az illata.
Talán megparancsolta a szeleknek, hogy tereljék erre, s csupán egy pillanatra
érezzem, ki volt valaha. Ki volt valaha.
Mert minden változik. Kusza utak göndörödnek fokozatosan,
s a folyamat nem áll le - előrehág, mint elszabadult, őrült ló
a vérvörös ég alján, fut, robog, zihál, lüktet,
és dobog a szív, és dobog a szív, dobog a szív...
Dobog.
A bokrok is beleborzonganak, s nézd, a dohos
egymásutániság beleköltözni készül rügyeibe máris, mondván,
a változás túl nagy falat neki. Túl nagy falat.

Magamba zártam az illatot, s tudtam, ha ennek vagy más életeknek során
valamilyen csoda folytán újból érezném,
ő nem lehet messze. Nem lehet messze.
Talán épp egy közeli felhőn ülve fog havat hinteni
a hegyekre, rétekre, erdőkre, s jót kacagni.
Én pedig majd bugyután nézek körbe, s keresni kezdem,
holott belül mindig tudni fogom, sosem látom már. Sosem.
Ülnék én is felhőn, elevenen, emberi bőrben, s gyártanék villámokat,
hogy végre megértessem a lentiekkel:
valami elromlott, valamit másképp kell,
és ha tudnék, zengenék ezernyi ősi dalt, hogy legalább az egyikben rátaláljanak
arra az abszolút mondandóra...
Az abszolút mondandóra.

Rügyező fákban látom meg a jóságot és jószágok arcában,
mert azokba még szorult valami igazán igazi. Valami igazán igazi.
Olykor táncra perdülök, s engedem, hogy vigyen a szél. Engedem, hogy vigyen.
S bár érzem, a szabadság végtelen, sejtem, csak hiteget egy láthatatlan erő, mely
eközben húst rág húsig és vért szív vérig, és játszva kacag
az emberi naivságon, színes bohóságon, kimeríthetetlen tudatlanságon.
Kimeríthetetlen tudatlanságon.

Csak egy illat. Ennyi volt.


Kopriva Nikolett

Tükörszilánkok és lidércek

Rettentően remegek.

Éj van, s a szellemek buzdító suttogása sejlik fel fülem mögött…

A köd elmossa az alakokat, a saroknál mégis kirajzolódik egy fekete idegen formája.

Baltát lóbál és felém közeledik.

Az irányomba suhint, aztán eltűnik. Egyszerűen semmivé lesz.

Füst és pára minden démonom.

Van, ami ellen nem akarsz harcolni. De miért is akarnál, ha úgysem győzhetsz?

Néha eljön a pont, amikor át kell adni magad a pillanatnyi kárhozatnak.

Kellemes borzongással nézni, ahogy a lidércek elragadják a világot.

Élvezni a jeges káoszt.

Azt hiszem, ez különbözteti meg a bomlott elmét az éptől: mi tudjuk, hogy mikor kell feladni.

Feladni.

Aztán elveszni a hűvösben, és megtapasztalni a tökéletes Semmit, a tengődést

fogcsikorgatva, beleordítva a térbe, az időbe, az egész univerzum hajnalába.

Magunkra maradtunk. Árnyak és félholtak között, és szépen, lassan várjuk

a metamorfózis bekövetkeztét, mely utolérni készül, ott lohol a nyakunkban,

belekapaszkodik a ködfoszlányokba, a deres fűszálakba, a vaskos jégcsapokba,

s követ. És addig követ, míg át nem alakulunk mi is.

Lidércekké.

Tükörbe nézve egy pillantással fogjuk szilánkokra törni azt,

anélkül, hogy valaha is szembesülhettünk volna

énünk igaz voltával.

Látod? Nem kell futni… hiábavaló.

Mit számít az álarc,

ha darabokban hever a padlón? Ugyanolyanok vagyunk mi is:

hiába a hófehér porcelánbőr, ha végigsimítod az ujjaiddal, érzed rajta a hajszálnyi repedéseket. Minden… törött.

Az egész csak káprázat, a képek csak remegnek a légben.

Azt hiszed, te többet érsz egy fantom képmásánál?

Te is csak egy árny vagy a ködben,

egy kobalt fényű délibáb a Hold arca előtt,

te is csak egy lidérc vagy a tükörben.

És be kell látnom, már az vagyok én magam is.

Tessék, nézz a szemembe, mondd, mit látsz?!

Nem kell hátrálnod, nem kell meghőkölnöd és riadoznod.

Szembesülj!

Szembesülj saját magaddal. Mert ha hiszed, ha nem,

én vagyok a tükröd.

Amit rajtam látsz, az ott van terajtad is.

Ami bennem rejlik, az ott rejlik tebenned is.

Ismerem minden kis titkod és vágyad, mert

egyenlők az enyéimmel.

Tudom, hogy megborzongtál ma is, mikor elsuhant

melletted az Idő gúnyos kacajokkal, s azt kívántad,

bár vele tarthatnál csak egy rövid útra.

Olykor felriadsz förtelmes, romlott álmaidból.

És ha hiszed, ha nem, azt is tudom, hogy olykor halvány,

halott mosolyra görbül  fantom-szád.

Élvezed, ugye?

Te rántottál magaddal ide, de nem kellett kényszerítened semmire…

Az utcákon már csak a rémálmaink járnak, néha ők is megrettennek tőlünk.

Nézz csak ránk!

Egyikünk sem jobb a másiknál.

Csak nézzük az ezernyi eltorzult vigyort a törött tükör darabkáiban.

Az édes téboly időnként olyannyira megenyhíti a maró fájdalmat, hogy elfelejtjük:

mindegyik arc a miénk.

Mikor tűnt el az én világom?

S mikor veszett a tiéd?

Hogy lett ez a közös álmunk?

Mivé váltunk, s miért?

Kasza Péter és Kopriva Nikolett

/