Rettentően remegek.
Éj van, s a szellemek buzdító suttogása sejlik fel fülem mögött…
A köd elmossa az alakokat, a saroknál mégis kirajzolódik egy fekete
idegen formája.
Baltát lóbál és felém közeledik.
Az irányomba suhint, aztán eltűnik. Egyszerűen semmivé lesz.
Füst és pára minden démonom.
Van, ami ellen nem akarsz harcolni. De miért is akarnál, ha úgysem
győzhetsz?
Néha eljön a pont, amikor át kell adni magad a pillanatnyi kárhozatnak.
Kellemes borzongással nézni, ahogy a lidércek elragadják a világot.
Élvezni a jeges káoszt.
Azt hiszem, ez különbözteti meg a bomlott elmét az éptől: mi tudjuk, hogy
mikor kell feladni.
Feladni.
Aztán elveszni a hűvösben, és megtapasztalni a tökéletes Semmit, a
tengődést
fogcsikorgatva, beleordítva a térbe, az időbe, az egész univerzum
hajnalába.
Magunkra maradtunk. Árnyak és félholtak között, és szépen, lassan várjuk
a metamorfózis bekövetkeztét, mely utolérni készül, ott lohol a
nyakunkban,
belekapaszkodik a ködfoszlányokba, a deres fűszálakba, a vaskos
jégcsapokba,
s követ. És addig követ, míg át nem alakulunk mi is.
Lidércekké.
Tükörbe nézve egy pillantással fogjuk szilánkokra törni azt,
anélkül, hogy valaha is szembesülhettünk volna
énünk igaz voltával.
Látod? Nem kell futni… hiábavaló.
Mit számít az álarc,
ha darabokban hever a padlón? Ugyanolyanok vagyunk mi is:
hiába a hófehér porcelánbőr, ha végigsimítod az ujjaiddal, érzed rajta a
hajszálnyi repedéseket. Minden… törött.
Az egész csak káprázat, a képek csak remegnek a légben.
Azt hiszed, te többet érsz egy fantom képmásánál?
Te is csak egy árny vagy a ködben,
egy kobalt fényű délibáb a Hold arca előtt,
te is csak egy lidérc vagy a tükörben.
És be kell látnom, már az
vagyok én magam is.
Tessék, nézz a szemembe, mondd, mit látsz?!
Nem kell hátrálnod, nem kell meghőkölnöd és riadoznod.
Szembesülj!
Szembesülj saját magaddal. Mert ha hiszed, ha nem,
én vagyok a tükröd.
Amit rajtam látsz, az ott van terajtad is.
Ami bennem rejlik, az ott rejlik tebenned is.
Ismerem minden kis titkod és vágyad, mert
egyenlők az enyéimmel.
Tudom, hogy megborzongtál ma is, mikor elsuhant
melletted az Idő gúnyos kacajokkal, s azt kívántad,
bár vele tarthatnál csak egy rövid útra.
Olykor felriadsz förtelmes, romlott álmaidból.
És ha hiszed, ha nem, azt is tudom, hogy olykor halvány,
halott mosolyra görbül fantom-szád.
Élvezed, ugye?
Te rántottál magaddal ide, de nem kellett kényszerítened semmire…
Az utcákon már csak a rémálmaink járnak, néha ők is megrettennek tőlünk.
Nézz csak ránk!
Egyikünk sem jobb a másiknál.
Csak nézzük az ezernyi eltorzult vigyort a törött tükör darabkáiban.
Az édes téboly időnként olyannyira megenyhíti a maró fájdalmat, hogy
elfelejtjük:
mindegyik arc a miénk.
Mikor tűnt el az én világom?
S mikor veszett a tiéd?
Hogy lett ez a közös álmunk?
Mivé váltunk, s miért?
Kasza Péter és Kopriva Nikolett
/
:)
VálaszTörlés