Mindketten
gyilkosok voltunk. Hűvös, kellemes éjszaka volt, mikor belevágtunk. A lehető
legnagyobb óvatossággal közelítettük meg az udvart. A kicsi, megtépázott kunyhó
ablakában sápadt fény derengett. Halk léptekkel bújtunk meg az egyik nagy
nyárfa tövében, s akkor tudatosodott bennünk, hogy most már véghez kell
vinnünk, be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Egy járható út derengett csak
bűnös szemeink előtt: a mészárlásé. Ha egyet is élve hagyunk közülük, nekünk
végünk, akasztófára küldenek, vagy a keresztre, nem mindegy? S akkor már nem
marad más, csupán a semmi, a ködös kilátástalanság. Fetrenghetünk a
pusztulófélben dicsőség véres hamvaiban önnön balgaságunk következményeként.
A
sötét, magasba nyúló fa törzse mögül az ablakban csak a gyertyatartót láttuk
körvonalazódni teljes tisztaságában. Lángjának halvány fénycsóvái csupán pár közeli
tárgyat világítottak meg, több semmit, pedig tudtuk, hogy ők is ott bújnak
valahol az egyik sötét sarokban. Ülnek, és a nap semmitmondó eseményeit
tárgyalják ártatlanul, védtelenül. Nem is sejtik, hogy itt lapulunk a
szomszédos fa törzsénél, és a húsukra vágyunk. Azt pedig végképp nem, hogy
ezzel nekik is szívességet teszünk: megmentjük őket saját nyomoruktól, levetjük
béklyóikat, és szabadságot ajándékozunk. Nem kell többé szenvedniük, éhezniük…Ezért
választottuk ki pont őket. Megesett rajtuk a szívünk, a gyomrunk pedig egyre
jobban korgott…
Tudtuk,
hogy értelmetlen tovább várni. Vetettünk egy bíztató pillantást a másikra, majd
az ajtóhoz rohanva teljes erőből rúgtuk be azt. Tőrrel a kezünkben álltunk a
küszöbön, gyilkolásra készen, tüzes, korgó tekintettel várva a prédára. És
akkor jöttünk rá, hogy túl késő. Az ocsmány, gyomorforgató bűz keserű nyirkossággal
font körbe minket, azt hittük, ott helyben elhányjuk magunkat. Mind a heten
halottak voltak, már jónéhány órája. Kőmerev,
holtsápadt testtel feküdtek a padlón a sötétpiros vérszőnyegen. Közös
döntés lehetett, és mi kalapunkat levéve álltunk előttük tehetetlenül,
megsemmisülve. Egyetlen vagyonuk, egy lesoványodott, szürke bárány kuporgott csak
a sarokban félig még élve, melynek gyapja piszkos volt gazdáinak ráfröcsögő
vérétől. Egymásra néztünk, és ugyanarra gondoltunk: pár hét múlva már elég lesz
reggelire…
Kopriva Nikolett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése