Három év hallgatás

Arra ébredtem, hogy egy magas plafonos szobában fekszem, melyet narancssárgára festettek a lemenő nap sugarai. Az ablak félig nyitva, a lágy szellő kellemesen játszadozott a piros-sötétkék-világoslila függönyökkel - mindhárom ablakhoz más színű járt. A falakat rajzok borították, valamint poszterek. Felültem és szemlélődni kezdtem. Meglátva a fekete, mázolt gitárt az ágy mellett, valamint egy bekeretezett fotót édesanyámmal, az ecseteket, rájöttem, hogy a saját szobámban vagyok. Sóhajtást követve feltápászkodtam, és zenét kapcsoltam (The Old Dead Tree: We Cry As One…). Rágyújtottam, és mélázva bámultam ki az ablakon. Vajon mennyit aludhattam…vajon milyen erős lehetett a roham, ha semmire sem emlékszem. Pár perc elteltével nyitódott az ajtó, s anyám jött be, csészével a kezében.

-          Már megint ezt a dübörgő zenét hallgatod, drágám – mondta kissé aggódóan. – És még dohányzol is mellé…Igy sosem lelsz békére!

Mit tudhat ő az én békémről…Nem mondtam semmit. Szemrehányó pillantást intéztem felé, majd kőmerev tekintettel újból a kinti naplemente látványán pihentettem a szemem. Nem értettem anyámat. Ahogy belép ebbe az átkozott szobába, ugyanazzal kezdi: megjegyzi, hogy mit csinálok rosszul. Ha nem flegmán viszonyulok hozzá, akkor már csak a düh marad – az pedig se neki, se nekem nem lenne kellemes. Bölcs döntés volt csendben maradnom…azt hiszem. Ha az ember tudja, hogy a labda visszadobása csak robbanáshoz vezet, nem ajánlatos másképp cselekednie, hacsak nem érzi magát alkalmasnak a vitatkozásra és dobálózásra. Én így gondolom.

-          Hogy aludtál, hm? – kérdezte, miután tudomásul vette, hogy nem áll szándékomban reagálni a kijelentésére. Haboztam, majd anélkül, hogy ránéztem volna, szóra bírtam magam:

-          Nem tudom. Mélyen. Mintha kómából keltem volna.

-          24 órán keresztül aludtál…Az orvos azt mondta, most már napjában kétszer kell bevenned a gyógyszereket.

-          Csodás hír – mondtam gúnyos mosollyal, s egyenest anyám szemébe néztem. Ő a földre pillantott, majd a szobámat kezdte méregetni.

-          Ma átjön William. Kérdezett a rohamról. Azt mondta, nem érdekli, ha alszol, látni akar.

Felhúztam a szemöldököm, és bólogatni kezdtem. Majd nyeltem egyet.

-          És mit mondtál neki?

-          Az igazat – válaszolt, és miután tett egy simítást a kezemen, kiment. Láttam benne az igyekezetet, azt, hogy próbál segíteni, mégsem tusolja el a tényeket. Láttam a szemében, hogy inkább viselné ő el ezt az egészet, csakhogy nekem ne kelljen, de képtelen voltam kimutatni azt, hogy mennyire értékelem a törődését. A bajok kövessé teszik az embert, anélkül, hogy észrevenné, vagy egy kicsit is belelátna a folyamatba. Akkor veszi észre, mikor már kicsit elkésett. Onnan pedig már nem igazán van visszaút, vagyis én eddig nem tapasztaltam, és őszintén szólva, nem is kívántam. Legtöbbször magamra zártam a szobám ajtaját, vagy kimentem sétálni és zenét hallgatni, kalappal a fejemen, összefogott hajjal, napszemüvegben, hogy minél kisebb legyen a lehetősége annak, hogy bárki is felismerjen. Szerettem eltűnni, elmerülni a magam világában. Az évek rádöbbenttettek arra, hogy szükségem van erre ahhoz, hogy életben maradjak.

Miután a nap utolsó sugarai is eltűntek a hegyek mögött, asztalhoz ültem, és előszedtem a festékeimet. Minden roham utószele más formában kívánkozik ki belőlem. Egy versében vagy dalszövegében…vagy egy rajzban. Mostanában festek. A színek mindig változnak…Csak egytől nem tudok megszabadulni egy alkalommal sem: a feketétől. Bár az emberek azt mondják, az nem is szín – én mégis annak szeretem nevezni. A fekete olyan, mint egy nagy kút. Minden benne van. Sokszor kívánom, hogy ne jöjjön elő, mégis…valahogy minden rohamban ott van. Benne van a kimondott szavaimban, a tetteimben, a gyerekkoromban, a ruháimban, még a születési dátumomban is. A zenémben is benne volt. Ettől az egy színtől sosem fogok megmenekülni, azt hiszem. Volt, hogy megpróbálkoztam vele, de ez csak bizonytalanságot szült – éreztem, hogy nem ez vagyok, hitegetni akartam magam, de mindig kudarcot vallottam. Újból és újból visszatértem.

Elkezdtem mázolni, villámcsapásszerűen bombáztam tele a rajzlapot színekkel. Kék-lila-vörös…Megint kék…Csak fél óra telhetett el, amikor kopogtak az ajtómon. Will lépett be lassú mozdulattal, s pár pillanatig némán állt a küszöbön. Csak néztük egymást. Nem bírok hosszasan az emberek szemébe nézni, de az övébe mindig sikerült. Azokba a nagy, csillogó, barna szemekbe. Derékig érő barna haja szokásához híven össze volt fogva, a szakálla gondosan kifésülve. Halványan elmosolyodott, majd bezárta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott.

-          Mi újság veled? – kérdezte. Felesleges volt. Hisz mindent tudott. Nem értettem, minek jön ezekkel a felesleges, közhelyes kérdésekkel. Ha egy embert kellett volna mondanom, aki meg tudja állapítani egy ember hangulatát egyetlen pillantásból, biztos ő lett volna az. Mégis visszafogtam magam, s egy ugyanolyan közhellyel válaszoltam, amekkora maga a kérdés volt.

-          Semmi különös. És veled?

-          Nem sok. Egész hétvégén takarítottam. Szétszedtem az egész garazsat. Eladásra bocsátottam pár holmit.

-          Hű…Éspedig?

Habozott, majd elfordította a fejét.

-          Régi kacatokat – vágta rá, - amikre már nincs szükség.

Néztem, és én is láttam mindent…a nyelve hegyén volt, mégsem mondta ki. Tartotta magát az eredeti állásponthoz – hogy nem beszélünk róla. Miért is beszélnénk…?

-          Érdekelt, hogy hogy vagy. Megijesztettél. Anyukád elmesélte a történteket.

-          Te magad is tudod, hogy nem újdonság ez az egész.

Vetett egy pillantást az ablakra, majd felsóhajtott.

-          Érsd meg, hogy neked is igyekezned kell. Nem csak az orvosoknak és a tablettáknak.

-          Ó, tényleg? – kérdeztem olyan gúnyosan, amennyire csak kitelt belőlem. – És meddig akarunk még erről beszélni?

Erre már nem mondott semmit. Fogta magát, és leült az ágyamra. A percek csak teltek, és mi némán ültünk, mozdulatlanul. Nem szerettem, ha ő is azzal jött, mint mindenki más. Nem azért, mert nem tudtam a betegségemről beszélni…Tudtam. Csak nem szerettem, mikor megmondják, mit hogyan kéne tennem. A legkönnyebb osztani az észt külsősként, anélkül, hogy tudnád, milyen benne lenni, anélkül hogy tudnád, milyen kimenni az utcára úgy, hogy rettegsz attól, hogy rázkódva esel össze egy epilepsziás roham következtében, mondjuk az út kellős közepén. Mindenki tudott mindent, mindenki elmondta ezeregyszer, mi a megoldás, hogy enyhüljön a dolog, de egy percig sem képzelték bele magukat a helyzetembe. Willt ismertem, és belebetegednék, ha azt látnám, hogy ő is olyanná lett, mint a többiek.

Pár perc csend után felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.

-          Mi az a füzet ott a táskádban? – kérdeztem a táskájából kilátszó kék kis noteszre mutatva. Ahogy átlépte a küszöböt, megláttam nála, de azt hittem kibírom anélkül, hogy rákérdeznék. Ám nem ment. Ez AZ a füzet volt, tudtam. Bárhol felismerném. És nem tudtam találgatni sem, vajon mit kereshet most nála…épp most, holott már lassan három éve nem beszélünk a benne rejlő történetről.

Rezdületlenül néztünk farkasszemet. Túlságosan hasonlítottunk ahhoz, hogy meginogjunk. Aztán rávágta:

-          Semmi. Csak…a garázsban találtam. Egy kacat a többi közül. Nem érdekes.

Egy mozdulattal kihúztam a táskájából. Nem kapott utána – hagyta. Összehúzott szemöldökkel figyelte a reakciómat, majd a földre szegezte tekintetét. Kinyitottam az első oldalon, és olvasni kezdtem:

      „ 1. bejegyzés ( 1995. április 5.):

Én, William Milton, mint becsületbeli tag(basszusgitáros és énekes), jelentem: megszületett együttesünk, itt, ebben a lerobbant kis szeméttelep városban, amit az emberek Seattle-nek neveznek s melynek lakosai nem igazán érdekeltek abban a bizonyos dologban, mely foglalkozásunkat illeti. A Nap süt, mi pedig boldogan ülünk a Milton-ház teraszán – hangszereinket a falnak támasztottuk. Jiji (ritmusgitár) röhög, Teddy (dobok) most kortyolt a borából, Kelly (szólógitáros, olykor énekes) mosolyogva bámul és a pofámba fújja a füstöt (a kis aljas). Jómagam meg írok, mint látod. Az elmúlt együttgitározgatások meghozták gyümölcsüket: hivatalosan is megalakult a zenekar, melynek nevét még egy darabig fontolgatjuk, mindenkinek van pár ötlete. Véleményem szerint emlékezetessé kell tennünk ezt a napot. Pont ezért született meg ez a bejegyzés…Cső, emberek, megyünk elveszni a zene és a bor mámorában, még jelentkezünk! Zene mindörökké! Will voltam.”

Éreztem, ahogy felgyorsul szívem verése. Hirtelen elsötétedett előttem minden, de nem adhattam fel. Nem gyengíthetett el az emlékezés. Továbblapoztam.

„ 16. bejegyzés (1995. július 3.) : Mindannyian izgulunk kicsit, de egyben felemelő érzés azzal a tudattal kelni, hogy ma igazi nagyközönség előtt léphetünk fel. A Billy Boo Bar tulajdonosa ma hívott minket – már hatra ott kell lennünk, hogy beállítsuk a dobokat. További hírek: Will és Kelly tegnaptól együtt…talán (ne öljetek meg nagyon) :D Tök aranyosak. Teddy voltam, zene mindörökké!”

Továbbmentem. Próbáltam elnyomni magamban az érzéseket.

-          Kelly, miért? Miért olvasod el őket? Add ide inkább! – szakított félbe Will, és megpróbálta kitépni a kezemből a füzetet. Zaklatott és komor volt az arca. Elképesztően fura volt, hogy most itt volt ez a füzet…minden lapja teleírva, teleragasztgatva fényképekkel, ökörségekkel…És erről hallgattunk 3 éven keresztül…egy közös múltról…próbáltunk úgy tenni, mintha nem lett volna életünk része, el akartuk felejteni azt a 4 évet. És sikerült is...nagyjából. Ez volt a legviccesebb az egészben.

-          Mondd csak ki, miért olyan kínos neked erről beszélni?! – förmedtem rá.

Alig tudott megszólalni, láttam rajta. De szugeráltam, néztem, és válaszokat akartam.

-          Nos? Válaszolj! A betegségem miatt?

Láttam, hogy az utolsó lapra lapoz és belemélyed. Kívülről ismertem a bejegyzést. Azt is Will írta, ahogyan az elsőt is. Ő kezdte és ő zárta. Csak egyszer olvastam el, mikor egy veszekedés közepette hozzámvágta a kis füzetet.

„1099. bejegyzés ( 1999. január 9.):

Egy naiv, gátlástalan, együgyű ember szavai következnek, aki inkább lenne egy hiszékeny, infinitis panaszgép. Ja, Kurt is hasonlóképp írt a búcsúlevelében (már ha ő írta). Egy rövid bejegyzés következik. Nem akarom részletezni, miért történtek úgy a dolgok, ahogyan. „Csak egy narcisztikus fazon képes akkor értékelni a dolgokat, mikor már elmúltak”, ugye? Most értékelem csak igazán ésmost érzem a súlyát is. Szép volt és felemelő. Szerettünk örömet okozni másoknak és magunknak is. De lehetetlen ezt úgy tennünk, hogy közben folyamatosan szarunk azon, hogy életben maradjunk. Kelly nélkül nem jöhet össze ez az álom. Nem volt illúzió. Minden valós volt, minden egyes részlete, ennek a bugyuta kis füzetnek minden lapja. Kölykökként kezdtünk, és nem túlzom, mikor azt írom, zenészekként fejezzük be kiforrott stílussal. Négy év nem kevés. Még ha most kevésnek is tűnik. Köszönünk minden figyelmet és törődést, közreműködést, amit az emberektől kaptunk. Másképp nem jöhetett volna létre abban a kerekségben, ahogyan megtörtént. Zene mindörökké! Will voltam, utoljára (becsületbeli tag, basszusos és énekes)

Minden szót kívülről tudtam. Túl mély volt. Ott ültünk, és nem tudtunk mit mondani. Alig bírtam visszatartani a könnyeim. És még mindig láttam rajta mindent. Empátia…talán ez fog mindkettőnket a sírba vinni.

Pár percen keresztül még ültünk csendben, aztán felállt és megragadta mindkét gitárt a sarokban. A feketét magánál tartotta (mint régen), a vöröset meg az én kezembe nyomta. Elkezdett egy régi nótát. Leginkább José Gonzalez Teardrop című számához hasonlítanám. Közösen írtuk. És most újból itt volt, akár egy tomboló vihar széllel és villámcsapással. Nem akarom részletezni a káoszt, ami eluralkodott bennem. Mintha megszegtük volna a jelen törvényeit. Mintha valami olyat tettünk volna, amit „nem szabad.” És mégis…teljesen belemerültünk. Szembeütköztünk saját magunkkal és egymással is. Felemelő volt és fájdalmas egyben. Mint valami álom. Amikor a végére értünk, csak halványan elmosolyodott. A szemei csillogtak. Szorosan magához ölelt. Elszakadt köztünk valami akadály, ami eddig nyomasztott mindkettőnket. Mennyire hiányzott ez a szám…

-          Kérlek, ne add el a hangszereidet, Will – suttogtam.

Aztán elsötétült előttem minden, s éreztem, amint a föld felé zuhanok…

 Kopriva Nikolett

Utak az őrület felé

Arra ébredtem, hogy inaimba hasít a fájdalom. Egész testemet átjárja, majd megállapodik egy pontnál, és tőrként nyilall belém. Nem tudtam, hol vagyok. Ahogy azt sem, hogy hogyan kerültem ide. Ha valaki a nevem felől érdeklődne, el kéne gondolkodnom rajta. De mivel jelen esetben nem merült fel ilyen probléma, nem erőltetem magam ezzel. Szájízem keserűsége arról tanúskodott, hogy már napok óta itt tartózkodtam. A szemeim ki sem tudtam nyitni – mintha rátelepedett volna valami. Ha csak megpróbálkoztam vele, elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Keserűen ordítottam , hangom pedig kísértetiesen visszhangzott.

-         Mi a franc ez…- kérdeztem magamtól kétségbeesetten, és végig próbáltam tapogatni a testem. De nem éreztem semmit fájdalmon kívül. Mintha egy tömb lettem volna.

-         Pszt. Ne sikíts – hallottam hirtelen pár méterre tőlem egy megtört női hangot. – Meghallják.

-         Kik? Hol vagyok? Mi ez a hely? – kérdeztem rémülten, s újból megpróbálkoztam szemem kinyitásával. Felszisszentem.

-         Ne is próbálkozz. Reménytelen. Egymagad nem tudod megcsinálni – Éreztem, hogy felém közeledik, s reflex-szerűen arrébb csúsztam. Kezdett méginkább uralma alá vonni a félelem. Nem akartam, hogy közelebb jöjjön, nem akartam, hogy hozzám érjen.

Hirtelen egy emlékkép villant be előttem – akkor megálltam, s közben ijesztő részletességgel éreztem szívem dobbanásainak gyorsulását. Egy őszi nap volt. Igen! Emlékszem, Reddel veszekedtünk, mielőtt felültünk a vonatra. Akkor is…mindig. Mindig veszekedtünk, de általában még ugyanazon a napon ki is békültünk. Egyszerre szerettük és gyűlöltük egymást. Előttem lebegett a vonat…ahogy a kalauz ellenőrzi a jegyeinket…ahogy a bőröndjeimmel cipekedtem…sosem segített. Az útitársaink elegáns emberek voltak. Az egyik nőn vörös szaténruha volt, a haja kontyba fogva. Mindegyik ujján gyűrű…Reddel a politikáról beszéltek, én némán bámultam a szürke tájat, mert nem tudtam hozzászólni. Közvetlen velem szemben egy velem egykorú lány ült, valószínű a lánya lehetett, s ugyanolyan elegáns volt a ruházata, mint édesanyjáé. Egyetlen szót sem szólt az út alatt. Emlékszem…

A folyamatot az idegen érintése szakította meg, aki a közelembe férkőzött, míg én a bevillanó képek hatása alatt voltam. Átkoztam a pillanatot, és úgy löktem el magamtól, ahogyan csak erőmből tellett.

-         Hagyj békén, ne érj hozzám! – kiáltottam indulatosan.

-         Ne félj tőlem! Segíteni akarok. Engedd, hogy levágjam a varrataidat. Másképp nem fogod tudni kinyitni a szemeid.

-         Mi?! Miféle…miféle varratok? Mondd, te teljesen megőrültél?

Hirtelen megragadta a kezemet, és saját arcomhoz emelte. Megfogta a mutató és középső ujjamat, simított egyet velük a szememen. Aztán még egyet, és még egyet.

-         Érzed már? – kérdezte feszülten.

Nem tudtam szóhoz jutni. Hirtelen még sötétebbnek tűnt minden. Már-már a sírógörcs környékezett. Igen, a keserű felismerés pillanatai…Eddig titkon volt bennem egy halvány reménycsóva – hátha álmodom az egészet. Talán csak egy butaság, agyam játéka egy kimerítő nap után. De valószínű, ennél a pontnál keltem volna fel, ha tényleg az. Minden csontomat, inamat áthatotta a valóság keserű tudata. Áthatott, talán még tapintani is képes lettem volna. Reszketni kezdtem.

-         Szóval? – szólalt meg újból az idegen, majd megragadta arcomat, s valami éles, mégis vékony, keskeny fémeszközzel levágta szememről a varratokat. Minden egyes mozdulatkor, mikor a fém érintette a szemhéjamat, iszonyú, égető fájdalmat éreztem. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tehettem.

-         Tarts ki, mindjárt vége – nyugtatott.

És tényleg vége szakadt, minden varrat ki lett oldva. A következő lépés az lett volna, hogy kinyitom a szemeim, de igazából…rettegtem attól, hogy mit fogok látni.

-         Mondd, van okom félelemre?

-         Nincs sokkal világosabb idekinn, mint szemeid árnyékában. Egy sötét gödörben vagyunk. De fenn látni a csillagokat. Olykor még a Holdat is. Ennyiben előnyösebb.

Halkan, kiegyensúlyozottan beszélt. Volt valami a hangjában, ami megnyugtatott. Szép lassan kinyitottam. Jobban égetett, mint valaha, de most már láttam. A fekete, sziklás falak bástyaként magasodtak fölénk. Nem kis hely volt. Fenn pedig…ott, nagyon fenn, ragyogtak a csillagok. Az idegenre pillantottam. Fekete, harminc év körüli nő lehetett. Olyan volt, mint egy indián – hosszú, fekete haja egész derekáig ért. Egy lepedőbe volt betekerve. Arcát sebhelyek, zúzódások borították.

-         Leila vagyok, amúgy – Kezet fogtunk…De szólni sem tudtam, fogalmam sem volt, ki lehetek.

-         Semmi baj. Én sem emlékeztem rá napokon keresztül – nyugtatott. Hatásos volt.

-         Mondd, mi ez a hely?

-         Maga a pokol. Figyelj, nem engedheted, hogy beférkőzzenek az elmédbe. Nem kaparinthatnak meg. Muszáj kitartónak lenned, nem őrülhetsz meg, érted?

-         De…kik tartanak fogva?

-         Maga az ördög. Álarcot viselnek, naponta kétszer jönnek le ide: hogy megetessenek azzal a moslékkal, aztán pedig a napi adagodat jönnek beadni.

-         Miféle adag?

-         Anyagot fecskendeznek beléd. Általában hat-hét órán keresztül leszel a hatása alatt.

-         Mit értesz ez alatt?

-         Hallucináció, fura, nem létező hangok észlelése…Lehet, hogy fel-feldereng egy-egy emlék a múltadból…Ezzel is sebet akarnak ejteni benned. Hogy mit akarnak elérni ezzel? Fogalmam sincs.

Újból reszketni kezdtem. Nem értettem…Nem értettem, hogy történhetett ez meg. Később elmesélte, hogy egyik éjszaka hoztak ide kb egy hete. Ami azt jelenti, hogy egy héten keresztül feküdtem öntudatlan állapotban ebben a lyukban.

Nemsokára hirtelen vízcsöpögés ütötte meg a fülünket. Lassú, egyenletes cseppek voltak, melyek visszhangzottak. Félelmetes volt. De csak egyetlen egy pontba estek, mindig egyetlen egy csepp. Leila felsóhajtott.

-         Ez el fog tartani egy ideig.

-         De…

-         Ne figyelj a csepegésre – beszélgessünk. Uralmuk alá akarják vonni az elmédet, azt akarják, hogy begolyózzunk, érted? – hadarta a szavamba vágva.

-         Értem – bólintottam. Már nem volt több kérdésem. Kezdtem kiürülni. Hagytam, hogy beszéljen hozzám. Magáról mesélt, az életéről. Egy ír kis faluban született a hegyek közt. Mosolyogtam. Irország és Skócia mindig is a szívem csücskei voltak. Olykor eldúdolt egy-egy ír népdalt. Imádtam, mert bár csak dúdolt, mindig hozzáköltöttem a hangjához, s a következő pillanatban már szinte ott repkedtem az ír hegyek fölött. A háttérben csöpögött a víz szüntelen, egyre hangosabban, de szerencsére sikerült elterelnie a figyelmemet. Aztán kb öt óra után elállt. Ekkorra már kinn is kivilágosodott kicsit, bár valójában csak halvány, élettelen szürkeség borított mindent. Amikor befejeződött a csöpögés, pár perc elteltével lágy muzsika vette kezdetét. Zongorazene volt. Egymásra néztünk.

-         Ne éld bele magad túlságosan – figyelmeztetett.  

Próbálkoztam, de csodálatos volt. Rég hallottam ilyet. Egy ilyen förtelmes helyen, mint amilyen ez volt, ez igencsak életmentő tudott lenni. Pár perc, pár óra öröm…mialatt megfeledkezhetsz arról, hogy hol vagy. Ám két óra katarzis után mintha megbolondultak volna a zongora billentyűi. Mintha valaki tenyérrel kezdte volna csapkodni őket. Aztán egyre nagyobb lett a zaj. Sistergett minden. Életem összes kellemetlen, förtelmes zenei élményét felfedeztem azokban a hangokban. Olyan erősen szorítottuk fülünkhöz a kezünket, ahogyan csak tudtuk. De alig segített, a zaj kicsit sem szűnt – csupán még elviselhetetlenebbé vált. Egy óra után már sikítottam. Éreztem, ahogy süllyedek a lejtőn. Ekkor Leila megragadta a karomat, s hangosan, már-már ordítva felém fordult:

-         Zárd ki a fejedből! Próbáld kizárni a fejedből! Nem lehetetlen, dúdoljuk el Együtt az egyik ír népdalt, amit mutattam, mit szólsz? Kezdjük!

Ekkor belekezdtünk. Reszketve, egymás kezét szorítva, csukott szemekkel dúdoltunk. Életem leghosszabb három órájának tűnt az, amíg a zakatolás tartott. Mintha évek lettek volna. A dal segített kicsit…Úgy éreztem, csak egy hajszál választ el az őrülettől. Amikor pedig hirtelen megszűnt, Leila dala mély zokogásba torkollott…

Fél óra feltöltődési időt kaptunk. Aztán folytatódott a rémálom. Igen. Ez tényleg a pokol volt. Olykor már negatív energiákat is éreztem magam körül, bár valószínű, csak beképzeltem őket. Tehát…fél óra után két álarcos alak ereszkedett le hozzánk. Egy szót sem szóltak. Az egyik kezében edény, a másik egy nagy fakanalat tartott. Ezt a szemem sarkából láttam - Leila ajánlatára csukva tartottuk a szemünket. Odajöttek hozzám, megragadtak a hajamnál fogva, lefektettek a földre, és belémtömték a fazék egy részének tartalmát. Azt hittem, ott lesz végem. Fuldokolni kezdtem, s egy percre talán el is ájultam. Majd megállás nélküli köhögésbe törtem ki. Fogalmam sem volt, mi lehetett az, de undorító íze volt. Utánam pedig Leila következett. Ő kicsit talpraesettebben kezelte már ezt a dolgot.

Legközelebb 3 óra elteltével jöttek le. Az egyik lefogott, a másik pedig, miután erősen rávágott a karomra, belőtte a vénámba a cuccot. Alig néhány perc elteltével már egész máshol jártam. Nem szívesen beszélek a szer előidézte élményeimről. Leginkább ahhoz hasonlítanám, mint mikor bedobnak a hullámok közé. Úszol, és ez élvezettel tölt el. De aztán nekedjön egy hullám. Majd még egy, és egy újabb…Olykor nyersz pár percet, míg zavartalanul úszhatsz. Ám nemsokára folytatódik tovább. Hát, ilyen volt az a hat óra. Emlékek zuhataga árasztott el, aztán más, tőlem teljesen függetlennek tűnő képkockákat láttam. Rettenetesek voltak ezek a hullámok, mert velük együtt változott a hangulatom is. Egyik percben kellemes érzések költöztek belém, majd villámgyorsan süllyedtem a mélybe. De a végére kikerekedtek a dolgok, és rájöttem, hogy tulajdonképpen minden képkocka összefüggésben van velem. Fura, sosem hallott hangok is társultak ezekhez a képekhez. Olyan volt, mint egy utazás, melyből felkelve már csak feküdsz, egy helyben, s az eget bámulod, mert máshoz már nincs erőd…

Hmm. Holnap lesz hat hónapja, hogy itt tartózkodom, ezen a helyen. Lehetne rosszabb is…azt hiszem. Ugyanúgy végighallgatom minden nap ugyanazt. Aztán jön valami újdonság. Az emlékeim töredeznek. Már abban sem vagyok biztos, hogy az enyémek. A nevemet tudtam egy darabig, de mostanában minden második nap újakat használok. Vannak órák, mikor úgy érzem, kezdek megőrülni. De nagyrészt a barátaimmal töltöm az időt. Senki sem látja őket rajtam kívül szerintem, mert nekik nem adnak ételt, és a cuccot sem lövik be…Ez elég érdekes. Rendesek amúgy, és mindig meghallgatnak. Csak azt gyűlölöm, mikor összevesznek. Akkor muszáj vagyok rendet teremteni. Egyébként, hogy mi lett Leilával, azt nem tudom. Talán őt is csak én láttam, mint a többieket, nem tudom. A lényeg, hogy eltűnt. Tényleg nem tudom, mi lehet vele, talán…talán a gyermekeihez ment.  Vissza a hegyei közé. Majd egyszer meglátogatom, tényleg meg fogom. Néha eldúdolom az ír dalt, akkor általában érzem a jelenlétét, mégsem látom. Néha hiányzik, főleg a hangja, mert az mindig megnyugtatott. Bizony, a hangja…Bár nem tudom, lesz-e kedvem valaha is itthagyni ezt a helyet. Tényleg. Az ember számára az otthona a legkedvesebb. Én pedig nem biztos, hogy utána vissza tudnék találni ide, erre a helyre. Igen. Azt hiszem, sosem fogom elhagyni az otthonom.

Kopriva Nikolett

A perc hozta magával...

                                                                      "egy februári éjszaka emlékére"

Egy kerítés előtt álltam, mikor eszembe jutottál
te meg az egymáshozvágott szavak. Az a súlyos éjszaka
ami végül vad szeretkezésbe fulladt.
Egymás karjaiban ébredtünk meztelenül
de az a vonat
az megszakította a perceket
"Búcsú" - intett gonoszan kárörvendve.
Hamisan vigyorgott a képembe -
tetszett neki a látvány
Láttam rajta.

Aztán elnyelt
és eltűnt a ködben
velem együtt.
Azóta is átkozom a nyolcadik vágányt.

Egy percre meginogtam.
Agónia, és még mindig agónia.

Ne hibáztass, így kellett lennie.
Még gyötörnek a rémálmok
és alvászavaraim is vannak
és néha sírok is egy keveset
de nagyjából minden rendben
Már csupán csak az elmémet kell helyretennem
azt a zavarosat és homályosat,
mely máig minden éjszaka azt ordítja a fülembe:
'vissza kell menned!"


Kopriva Nikolett