Utak az őrület felé

Arra ébredtem, hogy inaimba hasít a fájdalom. Egész testemet átjárja, majd megállapodik egy pontnál, és tőrként nyilall belém. Nem tudtam, hol vagyok. Ahogy azt sem, hogy hogyan kerültem ide. Ha valaki a nevem felől érdeklődne, el kéne gondolkodnom rajta. De mivel jelen esetben nem merült fel ilyen probléma, nem erőltetem magam ezzel. Szájízem keserűsége arról tanúskodott, hogy már napok óta itt tartózkodtam. A szemeim ki sem tudtam nyitni – mintha rátelepedett volna valami. Ha csak megpróbálkoztam vele, elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Keserűen ordítottam , hangom pedig kísértetiesen visszhangzott.

-         Mi a franc ez…- kérdeztem magamtól kétségbeesetten, és végig próbáltam tapogatni a testem. De nem éreztem semmit fájdalmon kívül. Mintha egy tömb lettem volna.

-         Pszt. Ne sikíts – hallottam hirtelen pár méterre tőlem egy megtört női hangot. – Meghallják.

-         Kik? Hol vagyok? Mi ez a hely? – kérdeztem rémülten, s újból megpróbálkoztam szemem kinyitásával. Felszisszentem.

-         Ne is próbálkozz. Reménytelen. Egymagad nem tudod megcsinálni – Éreztem, hogy felém közeledik, s reflex-szerűen arrébb csúsztam. Kezdett méginkább uralma alá vonni a félelem. Nem akartam, hogy közelebb jöjjön, nem akartam, hogy hozzám érjen.

Hirtelen egy emlékkép villant be előttem – akkor megálltam, s közben ijesztő részletességgel éreztem szívem dobbanásainak gyorsulását. Egy őszi nap volt. Igen! Emlékszem, Reddel veszekedtünk, mielőtt felültünk a vonatra. Akkor is…mindig. Mindig veszekedtünk, de általában még ugyanazon a napon ki is békültünk. Egyszerre szerettük és gyűlöltük egymást. Előttem lebegett a vonat…ahogy a kalauz ellenőrzi a jegyeinket…ahogy a bőröndjeimmel cipekedtem…sosem segített. Az útitársaink elegáns emberek voltak. Az egyik nőn vörös szaténruha volt, a haja kontyba fogva. Mindegyik ujján gyűrű…Reddel a politikáról beszéltek, én némán bámultam a szürke tájat, mert nem tudtam hozzászólni. Közvetlen velem szemben egy velem egykorú lány ült, valószínű a lánya lehetett, s ugyanolyan elegáns volt a ruházata, mint édesanyjáé. Egyetlen szót sem szólt az út alatt. Emlékszem…

A folyamatot az idegen érintése szakította meg, aki a közelembe férkőzött, míg én a bevillanó képek hatása alatt voltam. Átkoztam a pillanatot, és úgy löktem el magamtól, ahogyan csak erőmből tellett.

-         Hagyj békén, ne érj hozzám! – kiáltottam indulatosan.

-         Ne félj tőlem! Segíteni akarok. Engedd, hogy levágjam a varrataidat. Másképp nem fogod tudni kinyitni a szemeid.

-         Mi?! Miféle…miféle varratok? Mondd, te teljesen megőrültél?

Hirtelen megragadta a kezemet, és saját arcomhoz emelte. Megfogta a mutató és középső ujjamat, simított egyet velük a szememen. Aztán még egyet, és még egyet.

-         Érzed már? – kérdezte feszülten.

Nem tudtam szóhoz jutni. Hirtelen még sötétebbnek tűnt minden. Már-már a sírógörcs környékezett. Igen, a keserű felismerés pillanatai…Eddig titkon volt bennem egy halvány reménycsóva – hátha álmodom az egészet. Talán csak egy butaság, agyam játéka egy kimerítő nap után. De valószínű, ennél a pontnál keltem volna fel, ha tényleg az. Minden csontomat, inamat áthatotta a valóság keserű tudata. Áthatott, talán még tapintani is képes lettem volna. Reszketni kezdtem.

-         Szóval? – szólalt meg újból az idegen, majd megragadta arcomat, s valami éles, mégis vékony, keskeny fémeszközzel levágta szememről a varratokat. Minden egyes mozdulatkor, mikor a fém érintette a szemhéjamat, iszonyú, égető fájdalmat éreztem. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tehettem.

-         Tarts ki, mindjárt vége – nyugtatott.

És tényleg vége szakadt, minden varrat ki lett oldva. A következő lépés az lett volna, hogy kinyitom a szemeim, de igazából…rettegtem attól, hogy mit fogok látni.

-         Mondd, van okom félelemre?

-         Nincs sokkal világosabb idekinn, mint szemeid árnyékában. Egy sötét gödörben vagyunk. De fenn látni a csillagokat. Olykor még a Holdat is. Ennyiben előnyösebb.

Halkan, kiegyensúlyozottan beszélt. Volt valami a hangjában, ami megnyugtatott. Szép lassan kinyitottam. Jobban égetett, mint valaha, de most már láttam. A fekete, sziklás falak bástyaként magasodtak fölénk. Nem kis hely volt. Fenn pedig…ott, nagyon fenn, ragyogtak a csillagok. Az idegenre pillantottam. Fekete, harminc év körüli nő lehetett. Olyan volt, mint egy indián – hosszú, fekete haja egész derekáig ért. Egy lepedőbe volt betekerve. Arcát sebhelyek, zúzódások borították.

-         Leila vagyok, amúgy – Kezet fogtunk…De szólni sem tudtam, fogalmam sem volt, ki lehetek.

-         Semmi baj. Én sem emlékeztem rá napokon keresztül – nyugtatott. Hatásos volt.

-         Mondd, mi ez a hely?

-         Maga a pokol. Figyelj, nem engedheted, hogy beférkőzzenek az elmédbe. Nem kaparinthatnak meg. Muszáj kitartónak lenned, nem őrülhetsz meg, érted?

-         De…kik tartanak fogva?

-         Maga az ördög. Álarcot viselnek, naponta kétszer jönnek le ide: hogy megetessenek azzal a moslékkal, aztán pedig a napi adagodat jönnek beadni.

-         Miféle adag?

-         Anyagot fecskendeznek beléd. Általában hat-hét órán keresztül leszel a hatása alatt.

-         Mit értesz ez alatt?

-         Hallucináció, fura, nem létező hangok észlelése…Lehet, hogy fel-feldereng egy-egy emlék a múltadból…Ezzel is sebet akarnak ejteni benned. Hogy mit akarnak elérni ezzel? Fogalmam sincs.

Újból reszketni kezdtem. Nem értettem…Nem értettem, hogy történhetett ez meg. Később elmesélte, hogy egyik éjszaka hoztak ide kb egy hete. Ami azt jelenti, hogy egy héten keresztül feküdtem öntudatlan állapotban ebben a lyukban.

Nemsokára hirtelen vízcsöpögés ütötte meg a fülünket. Lassú, egyenletes cseppek voltak, melyek visszhangzottak. Félelmetes volt. De csak egyetlen egy pontba estek, mindig egyetlen egy csepp. Leila felsóhajtott.

-         Ez el fog tartani egy ideig.

-         De…

-         Ne figyelj a csepegésre – beszélgessünk. Uralmuk alá akarják vonni az elmédet, azt akarják, hogy begolyózzunk, érted? – hadarta a szavamba vágva.

-         Értem – bólintottam. Már nem volt több kérdésem. Kezdtem kiürülni. Hagytam, hogy beszéljen hozzám. Magáról mesélt, az életéről. Egy ír kis faluban született a hegyek közt. Mosolyogtam. Irország és Skócia mindig is a szívem csücskei voltak. Olykor eldúdolt egy-egy ír népdalt. Imádtam, mert bár csak dúdolt, mindig hozzáköltöttem a hangjához, s a következő pillanatban már szinte ott repkedtem az ír hegyek fölött. A háttérben csöpögött a víz szüntelen, egyre hangosabban, de szerencsére sikerült elterelnie a figyelmemet. Aztán kb öt óra után elállt. Ekkorra már kinn is kivilágosodott kicsit, bár valójában csak halvány, élettelen szürkeség borított mindent. Amikor befejeződött a csöpögés, pár perc elteltével lágy muzsika vette kezdetét. Zongorazene volt. Egymásra néztünk.

-         Ne éld bele magad túlságosan – figyelmeztetett.  

Próbálkoztam, de csodálatos volt. Rég hallottam ilyet. Egy ilyen förtelmes helyen, mint amilyen ez volt, ez igencsak életmentő tudott lenni. Pár perc, pár óra öröm…mialatt megfeledkezhetsz arról, hogy hol vagy. Ám két óra katarzis után mintha megbolondultak volna a zongora billentyűi. Mintha valaki tenyérrel kezdte volna csapkodni őket. Aztán egyre nagyobb lett a zaj. Sistergett minden. Életem összes kellemetlen, förtelmes zenei élményét felfedeztem azokban a hangokban. Olyan erősen szorítottuk fülünkhöz a kezünket, ahogyan csak tudtuk. De alig segített, a zaj kicsit sem szűnt – csupán még elviselhetetlenebbé vált. Egy óra után már sikítottam. Éreztem, ahogy süllyedek a lejtőn. Ekkor Leila megragadta a karomat, s hangosan, már-már ordítva felém fordult:

-         Zárd ki a fejedből! Próbáld kizárni a fejedből! Nem lehetetlen, dúdoljuk el Együtt az egyik ír népdalt, amit mutattam, mit szólsz? Kezdjük!

Ekkor belekezdtünk. Reszketve, egymás kezét szorítva, csukott szemekkel dúdoltunk. Életem leghosszabb három órájának tűnt az, amíg a zakatolás tartott. Mintha évek lettek volna. A dal segített kicsit…Úgy éreztem, csak egy hajszál választ el az őrülettől. Amikor pedig hirtelen megszűnt, Leila dala mély zokogásba torkollott…

Fél óra feltöltődési időt kaptunk. Aztán folytatódott a rémálom. Igen. Ez tényleg a pokol volt. Olykor már negatív energiákat is éreztem magam körül, bár valószínű, csak beképzeltem őket. Tehát…fél óra után két álarcos alak ereszkedett le hozzánk. Egy szót sem szóltak. Az egyik kezében edény, a másik egy nagy fakanalat tartott. Ezt a szemem sarkából láttam - Leila ajánlatára csukva tartottuk a szemünket. Odajöttek hozzám, megragadtak a hajamnál fogva, lefektettek a földre, és belémtömték a fazék egy részének tartalmát. Azt hittem, ott lesz végem. Fuldokolni kezdtem, s egy percre talán el is ájultam. Majd megállás nélküli köhögésbe törtem ki. Fogalmam sem volt, mi lehetett az, de undorító íze volt. Utánam pedig Leila következett. Ő kicsit talpraesettebben kezelte már ezt a dolgot.

Legközelebb 3 óra elteltével jöttek le. Az egyik lefogott, a másik pedig, miután erősen rávágott a karomra, belőtte a vénámba a cuccot. Alig néhány perc elteltével már egész máshol jártam. Nem szívesen beszélek a szer előidézte élményeimről. Leginkább ahhoz hasonlítanám, mint mikor bedobnak a hullámok közé. Úszol, és ez élvezettel tölt el. De aztán nekedjön egy hullám. Majd még egy, és egy újabb…Olykor nyersz pár percet, míg zavartalanul úszhatsz. Ám nemsokára folytatódik tovább. Hát, ilyen volt az a hat óra. Emlékek zuhataga árasztott el, aztán más, tőlem teljesen függetlennek tűnő képkockákat láttam. Rettenetesek voltak ezek a hullámok, mert velük együtt változott a hangulatom is. Egyik percben kellemes érzések költöztek belém, majd villámgyorsan süllyedtem a mélybe. De a végére kikerekedtek a dolgok, és rájöttem, hogy tulajdonképpen minden képkocka összefüggésben van velem. Fura, sosem hallott hangok is társultak ezekhez a képekhez. Olyan volt, mint egy utazás, melyből felkelve már csak feküdsz, egy helyben, s az eget bámulod, mert máshoz már nincs erőd…

Hmm. Holnap lesz hat hónapja, hogy itt tartózkodom, ezen a helyen. Lehetne rosszabb is…azt hiszem. Ugyanúgy végighallgatom minden nap ugyanazt. Aztán jön valami újdonság. Az emlékeim töredeznek. Már abban sem vagyok biztos, hogy az enyémek. A nevemet tudtam egy darabig, de mostanában minden második nap újakat használok. Vannak órák, mikor úgy érzem, kezdek megőrülni. De nagyrészt a barátaimmal töltöm az időt. Senki sem látja őket rajtam kívül szerintem, mert nekik nem adnak ételt, és a cuccot sem lövik be…Ez elég érdekes. Rendesek amúgy, és mindig meghallgatnak. Csak azt gyűlölöm, mikor összevesznek. Akkor muszáj vagyok rendet teremteni. Egyébként, hogy mi lett Leilával, azt nem tudom. Talán őt is csak én láttam, mint a többieket, nem tudom. A lényeg, hogy eltűnt. Tényleg nem tudom, mi lehet vele, talán…talán a gyermekeihez ment.  Vissza a hegyei közé. Majd egyszer meglátogatom, tényleg meg fogom. Néha eldúdolom az ír dalt, akkor általában érzem a jelenlétét, mégsem látom. Néha hiányzik, főleg a hangja, mert az mindig megnyugtatott. Bizony, a hangja…Bár nem tudom, lesz-e kedvem valaha is itthagyni ezt a helyet. Tényleg. Az ember számára az otthona a legkedvesebb. Én pedig nem biztos, hogy utána vissza tudnék találni ide, erre a helyre. Igen. Azt hiszem, sosem fogom elhagyni az otthonom.

Kopriva Nikolett