Három év hallgatás

Arra ébredtem, hogy egy magas plafonos szobában fekszem, melyet narancssárgára festettek a lemenő nap sugarai. Az ablak félig nyitva, a lágy szellő kellemesen játszadozott a piros-sötétkék-világoslila függönyökkel - mindhárom ablakhoz más színű járt. A falakat rajzok borították, valamint poszterek. Felültem és szemlélődni kezdtem. Meglátva a fekete, mázolt gitárt az ágy mellett, valamint egy bekeretezett fotót édesanyámmal, az ecseteket, rájöttem, hogy a saját szobámban vagyok. Sóhajtást követve feltápászkodtam, és zenét kapcsoltam (The Old Dead Tree: We Cry As One…). Rágyújtottam, és mélázva bámultam ki az ablakon. Vajon mennyit aludhattam…vajon milyen erős lehetett a roham, ha semmire sem emlékszem. Pár perc elteltével nyitódott az ajtó, s anyám jött be, csészével a kezében.

-          Már megint ezt a dübörgő zenét hallgatod, drágám – mondta kissé aggódóan. – És még dohányzol is mellé…Igy sosem lelsz békére!

Mit tudhat ő az én békémről…Nem mondtam semmit. Szemrehányó pillantást intéztem felé, majd kőmerev tekintettel újból a kinti naplemente látványán pihentettem a szemem. Nem értettem anyámat. Ahogy belép ebbe az átkozott szobába, ugyanazzal kezdi: megjegyzi, hogy mit csinálok rosszul. Ha nem flegmán viszonyulok hozzá, akkor már csak a düh marad – az pedig se neki, se nekem nem lenne kellemes. Bölcs döntés volt csendben maradnom…azt hiszem. Ha az ember tudja, hogy a labda visszadobása csak robbanáshoz vezet, nem ajánlatos másképp cselekednie, hacsak nem érzi magát alkalmasnak a vitatkozásra és dobálózásra. Én így gondolom.

-          Hogy aludtál, hm? – kérdezte, miután tudomásul vette, hogy nem áll szándékomban reagálni a kijelentésére. Haboztam, majd anélkül, hogy ránéztem volna, szóra bírtam magam:

-          Nem tudom. Mélyen. Mintha kómából keltem volna.

-          24 órán keresztül aludtál…Az orvos azt mondta, most már napjában kétszer kell bevenned a gyógyszereket.

-          Csodás hír – mondtam gúnyos mosollyal, s egyenest anyám szemébe néztem. Ő a földre pillantott, majd a szobámat kezdte méregetni.

-          Ma átjön William. Kérdezett a rohamról. Azt mondta, nem érdekli, ha alszol, látni akar.

Felhúztam a szemöldököm, és bólogatni kezdtem. Majd nyeltem egyet.

-          És mit mondtál neki?

-          Az igazat – válaszolt, és miután tett egy simítást a kezemen, kiment. Láttam benne az igyekezetet, azt, hogy próbál segíteni, mégsem tusolja el a tényeket. Láttam a szemében, hogy inkább viselné ő el ezt az egészet, csakhogy nekem ne kelljen, de képtelen voltam kimutatni azt, hogy mennyire értékelem a törődését. A bajok kövessé teszik az embert, anélkül, hogy észrevenné, vagy egy kicsit is belelátna a folyamatba. Akkor veszi észre, mikor már kicsit elkésett. Onnan pedig már nem igazán van visszaút, vagyis én eddig nem tapasztaltam, és őszintén szólva, nem is kívántam. Legtöbbször magamra zártam a szobám ajtaját, vagy kimentem sétálni és zenét hallgatni, kalappal a fejemen, összefogott hajjal, napszemüvegben, hogy minél kisebb legyen a lehetősége annak, hogy bárki is felismerjen. Szerettem eltűnni, elmerülni a magam világában. Az évek rádöbbenttettek arra, hogy szükségem van erre ahhoz, hogy életben maradjak.

Miután a nap utolsó sugarai is eltűntek a hegyek mögött, asztalhoz ültem, és előszedtem a festékeimet. Minden roham utószele más formában kívánkozik ki belőlem. Egy versében vagy dalszövegében…vagy egy rajzban. Mostanában festek. A színek mindig változnak…Csak egytől nem tudok megszabadulni egy alkalommal sem: a feketétől. Bár az emberek azt mondják, az nem is szín – én mégis annak szeretem nevezni. A fekete olyan, mint egy nagy kút. Minden benne van. Sokszor kívánom, hogy ne jöjjön elő, mégis…valahogy minden rohamban ott van. Benne van a kimondott szavaimban, a tetteimben, a gyerekkoromban, a ruháimban, még a születési dátumomban is. A zenémben is benne volt. Ettől az egy színtől sosem fogok megmenekülni, azt hiszem. Volt, hogy megpróbálkoztam vele, de ez csak bizonytalanságot szült – éreztem, hogy nem ez vagyok, hitegetni akartam magam, de mindig kudarcot vallottam. Újból és újból visszatértem.

Elkezdtem mázolni, villámcsapásszerűen bombáztam tele a rajzlapot színekkel. Kék-lila-vörös…Megint kék…Csak fél óra telhetett el, amikor kopogtak az ajtómon. Will lépett be lassú mozdulattal, s pár pillanatig némán állt a küszöbön. Csak néztük egymást. Nem bírok hosszasan az emberek szemébe nézni, de az övébe mindig sikerült. Azokba a nagy, csillogó, barna szemekbe. Derékig érő barna haja szokásához híven össze volt fogva, a szakálla gondosan kifésülve. Halványan elmosolyodott, majd bezárta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott.

-          Mi újság veled? – kérdezte. Felesleges volt. Hisz mindent tudott. Nem értettem, minek jön ezekkel a felesleges, közhelyes kérdésekkel. Ha egy embert kellett volna mondanom, aki meg tudja állapítani egy ember hangulatát egyetlen pillantásból, biztos ő lett volna az. Mégis visszafogtam magam, s egy ugyanolyan közhellyel válaszoltam, amekkora maga a kérdés volt.

-          Semmi különös. És veled?

-          Nem sok. Egész hétvégén takarítottam. Szétszedtem az egész garazsat. Eladásra bocsátottam pár holmit.

-          Hű…Éspedig?

Habozott, majd elfordította a fejét.

-          Régi kacatokat – vágta rá, - amikre már nincs szükség.

Néztem, és én is láttam mindent…a nyelve hegyén volt, mégsem mondta ki. Tartotta magát az eredeti állásponthoz – hogy nem beszélünk róla. Miért is beszélnénk…?

-          Érdekelt, hogy hogy vagy. Megijesztettél. Anyukád elmesélte a történteket.

-          Te magad is tudod, hogy nem újdonság ez az egész.

Vetett egy pillantást az ablakra, majd felsóhajtott.

-          Érsd meg, hogy neked is igyekezned kell. Nem csak az orvosoknak és a tablettáknak.

-          Ó, tényleg? – kérdeztem olyan gúnyosan, amennyire csak kitelt belőlem. – És meddig akarunk még erről beszélni?

Erre már nem mondott semmit. Fogta magát, és leült az ágyamra. A percek csak teltek, és mi némán ültünk, mozdulatlanul. Nem szerettem, ha ő is azzal jött, mint mindenki más. Nem azért, mert nem tudtam a betegségemről beszélni…Tudtam. Csak nem szerettem, mikor megmondják, mit hogyan kéne tennem. A legkönnyebb osztani az észt külsősként, anélkül, hogy tudnád, milyen benne lenni, anélkül hogy tudnád, milyen kimenni az utcára úgy, hogy rettegsz attól, hogy rázkódva esel össze egy epilepsziás roham következtében, mondjuk az út kellős közepén. Mindenki tudott mindent, mindenki elmondta ezeregyszer, mi a megoldás, hogy enyhüljön a dolog, de egy percig sem képzelték bele magukat a helyzetembe. Willt ismertem, és belebetegednék, ha azt látnám, hogy ő is olyanná lett, mint a többiek.

Pár perc csend után felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.

-          Mi az a füzet ott a táskádban? – kérdeztem a táskájából kilátszó kék kis noteszre mutatva. Ahogy átlépte a küszöböt, megláttam nála, de azt hittem kibírom anélkül, hogy rákérdeznék. Ám nem ment. Ez AZ a füzet volt, tudtam. Bárhol felismerném. És nem tudtam találgatni sem, vajon mit kereshet most nála…épp most, holott már lassan három éve nem beszélünk a benne rejlő történetről.

Rezdületlenül néztünk farkasszemet. Túlságosan hasonlítottunk ahhoz, hogy meginogjunk. Aztán rávágta:

-          Semmi. Csak…a garázsban találtam. Egy kacat a többi közül. Nem érdekes.

Egy mozdulattal kihúztam a táskájából. Nem kapott utána – hagyta. Összehúzott szemöldökkel figyelte a reakciómat, majd a földre szegezte tekintetét. Kinyitottam az első oldalon, és olvasni kezdtem:

      „ 1. bejegyzés ( 1995. április 5.):

Én, William Milton, mint becsületbeli tag(basszusgitáros és énekes), jelentem: megszületett együttesünk, itt, ebben a lerobbant kis szeméttelep városban, amit az emberek Seattle-nek neveznek s melynek lakosai nem igazán érdekeltek abban a bizonyos dologban, mely foglalkozásunkat illeti. A Nap süt, mi pedig boldogan ülünk a Milton-ház teraszán – hangszereinket a falnak támasztottuk. Jiji (ritmusgitár) röhög, Teddy (dobok) most kortyolt a borából, Kelly (szólógitáros, olykor énekes) mosolyogva bámul és a pofámba fújja a füstöt (a kis aljas). Jómagam meg írok, mint látod. Az elmúlt együttgitározgatások meghozták gyümölcsüket: hivatalosan is megalakult a zenekar, melynek nevét még egy darabig fontolgatjuk, mindenkinek van pár ötlete. Véleményem szerint emlékezetessé kell tennünk ezt a napot. Pont ezért született meg ez a bejegyzés…Cső, emberek, megyünk elveszni a zene és a bor mámorában, még jelentkezünk! Zene mindörökké! Will voltam.”

Éreztem, ahogy felgyorsul szívem verése. Hirtelen elsötétedett előttem minden, de nem adhattam fel. Nem gyengíthetett el az emlékezés. Továbblapoztam.

„ 16. bejegyzés (1995. július 3.) : Mindannyian izgulunk kicsit, de egyben felemelő érzés azzal a tudattal kelni, hogy ma igazi nagyközönség előtt léphetünk fel. A Billy Boo Bar tulajdonosa ma hívott minket – már hatra ott kell lennünk, hogy beállítsuk a dobokat. További hírek: Will és Kelly tegnaptól együtt…talán (ne öljetek meg nagyon) :D Tök aranyosak. Teddy voltam, zene mindörökké!”

Továbbmentem. Próbáltam elnyomni magamban az érzéseket.

-          Kelly, miért? Miért olvasod el őket? Add ide inkább! – szakított félbe Will, és megpróbálta kitépni a kezemből a füzetet. Zaklatott és komor volt az arca. Elképesztően fura volt, hogy most itt volt ez a füzet…minden lapja teleírva, teleragasztgatva fényképekkel, ökörségekkel…És erről hallgattunk 3 éven keresztül…egy közös múltról…próbáltunk úgy tenni, mintha nem lett volna életünk része, el akartuk felejteni azt a 4 évet. És sikerült is...nagyjából. Ez volt a legviccesebb az egészben.

-          Mondd csak ki, miért olyan kínos neked erről beszélni?! – förmedtem rá.

Alig tudott megszólalni, láttam rajta. De szugeráltam, néztem, és válaszokat akartam.

-          Nos? Válaszolj! A betegségem miatt?

Láttam, hogy az utolsó lapra lapoz és belemélyed. Kívülről ismertem a bejegyzést. Azt is Will írta, ahogyan az elsőt is. Ő kezdte és ő zárta. Csak egyszer olvastam el, mikor egy veszekedés közepette hozzámvágta a kis füzetet.

„1099. bejegyzés ( 1999. január 9.):

Egy naiv, gátlástalan, együgyű ember szavai következnek, aki inkább lenne egy hiszékeny, infinitis panaszgép. Ja, Kurt is hasonlóképp írt a búcsúlevelében (már ha ő írta). Egy rövid bejegyzés következik. Nem akarom részletezni, miért történtek úgy a dolgok, ahogyan. „Csak egy narcisztikus fazon képes akkor értékelni a dolgokat, mikor már elmúltak”, ugye? Most értékelem csak igazán ésmost érzem a súlyát is. Szép volt és felemelő. Szerettünk örömet okozni másoknak és magunknak is. De lehetetlen ezt úgy tennünk, hogy közben folyamatosan szarunk azon, hogy életben maradjunk. Kelly nélkül nem jöhet össze ez az álom. Nem volt illúzió. Minden valós volt, minden egyes részlete, ennek a bugyuta kis füzetnek minden lapja. Kölykökként kezdtünk, és nem túlzom, mikor azt írom, zenészekként fejezzük be kiforrott stílussal. Négy év nem kevés. Még ha most kevésnek is tűnik. Köszönünk minden figyelmet és törődést, közreműködést, amit az emberektől kaptunk. Másképp nem jöhetett volna létre abban a kerekségben, ahogyan megtörtént. Zene mindörökké! Will voltam, utoljára (becsületbeli tag, basszusos és énekes)

Minden szót kívülről tudtam. Túl mély volt. Ott ültünk, és nem tudtunk mit mondani. Alig bírtam visszatartani a könnyeim. És még mindig láttam rajta mindent. Empátia…talán ez fog mindkettőnket a sírba vinni.

Pár percen keresztül még ültünk csendben, aztán felállt és megragadta mindkét gitárt a sarokban. A feketét magánál tartotta (mint régen), a vöröset meg az én kezembe nyomta. Elkezdett egy régi nótát. Leginkább José Gonzalez Teardrop című számához hasonlítanám. Közösen írtuk. És most újból itt volt, akár egy tomboló vihar széllel és villámcsapással. Nem akarom részletezni a káoszt, ami eluralkodott bennem. Mintha megszegtük volna a jelen törvényeit. Mintha valami olyat tettünk volna, amit „nem szabad.” És mégis…teljesen belemerültünk. Szembeütköztünk saját magunkkal és egymással is. Felemelő volt és fájdalmas egyben. Mint valami álom. Amikor a végére értünk, csak halványan elmosolyodott. A szemei csillogtak. Szorosan magához ölelt. Elszakadt köztünk valami akadály, ami eddig nyomasztott mindkettőnket. Mennyire hiányzott ez a szám…

-          Kérlek, ne add el a hangszereidet, Will – suttogtam.

Aztán elsötétült előttem minden, s éreztem, amint a föld felé zuhanok…

 Kopriva Nikolett