egy éve lehet már
mikor egy homályos délután
hallgattalak ahogy mesélted
azt a történetet
a madárijesztőről és a bádogemberről
na meg a csodagombákkal teli erdőről
de tíz perc huszonhárom másodperc után
már semmit sem értettem belőle
szavaid összefolytak
mondataid összefüggéstelen kirakóssá
váltak
melyet nem biztos
hogy fölös darabkák nélkül
valaha is ki lehet rakni
a végén már csak pár elszalajtott
semmitmondó szó hagyta el
ajkaid határvonalait
de nem éltek sokáig a külvilágban
azt hiszem egy mély sóhajjal újból
magadba szippantottad őket
rájöttél hogy teljesen haszontalanul
tengődnek ebben a végtelen valamiben
amit mi valóságnak nevezünk
helyes döntés volt hisz
valószínű elkallódtak volna valamerre
egy távoli zugba vagy sarokba
így teljesen életképtelenül és gyengén
alig néhány pillanattal megszületésük után
merész volt tőled
a sóhajt követve ugyanabban a percben
sikerült mély álomba
szenderedned
rezzenéstelen arcod szinte belesimult
a puha illatos párna mélyedésébe
egy kék kockás takaróval
takartalak be aznap
azóta is nálad maradt
melynek szálait talán már csak meséid
éltetik
beleivódtak a lágy szövetbe
így igényli hogy
folytasd a történeteket
egyszer majd visszakérem újból
s belesüppedek nyakig
hogy én is meghallgathassam
mi lett annak a régi mesének a vége
a madárijesztőről és a bádogemberről
hátha elsuttogják halkan
a takaró kockái
Kopriva Nikolett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése