füstjelek

Egy végtelennek tűnő körforgás zuhatagának súlya
nehezedik az olykor el-elgyengülő,
mégis látszólag szilárd vállcsontok egészére.
A káosz először a mellkast közelíti meg.
aztán szépen, fokozatosan kúszik az elme felé,
mintegy összezavarva, kijátszva azt,
belekényszeríti a tömör, fehér ködökbe,
hogy azok ellephessék a teljes lényt,
átjárják, mint hűvös a testet, ha annak akár
egyetlen egy pontjával is érintkezik.
De ezek nem tűnnek el, hanem megkísérlik a letelepedést,
többnyire sikeresen.
A mellkas megfoghatatlan harmat-tartalma
egy darabig háborog, kiutakat keres,
és türelmetlenül figyeli a menekülési útvonalak
bizonytalan lehetőségét az átokból,
de a sikertelen próbálkozások következtében
hamarosan dérré válik,
s talán meg is kövesedik, míg újra harmattá nem ébred.

Igy már csak olykor van jele háborgásoknak
a mellkas irányából.
A józan ész még szólni próbál,
bár rekedtesen, vagy megindító dühvel,
olykor el-elhalkuló suttogással.
Ime, az egyetlen hang mi bizalmat gerjeszt ilyenkor,
s ami képes meggyőzni pár percre az aktuális hazugságról,
kitépni a belenyugvás alattomos penészvirágai közül.
De aztán akarva akaratlan elnyomja hangját
a már nyugalomtól duzzadó káosz-test,
s visszafoglalja helyét a teljes lény labirintusában,
mely ekkor már szinte füstöl a melankólia bugyraiban


Kopriva Nikolett