Késve érkezett szabadság

Mindketten gyilkosok voltunk. Hűvös, kellemes éjszaka volt, mikor belevágtunk. A lehető legnagyobb óvatossággal közelítettük meg az udvart. A kicsi, megtépázott kunyhó ablakában sápadt fény derengett. Halk léptekkel bújtunk meg az egyik nagy nyárfa tövében, s akkor tudatosodott bennünk, hogy most már véghez kell vinnünk, be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Egy járható út derengett csak bűnös szemeink előtt: a mészárlásé. Ha egyet is élve hagyunk közülük, nekünk végünk, akasztófára küldenek, vagy a keresztre, nem mindegy? S akkor már nem marad más, csupán a semmi, a ködös kilátástalanság. Fetrenghetünk a pusztulófélben dicsőség véres hamvaiban önnön balgaságunk következményeként.

A sötét, magasba nyúló fa törzse mögül az ablakban csak a gyertyatartót láttuk körvonalazódni teljes tisztaságában. Lángjának halvány fénycsóvái csupán pár közeli tárgyat világítottak meg, több semmit, pedig tudtuk, hogy ők is ott bújnak valahol az egyik sötét sarokban. Ülnek, és a nap semmitmondó eseményeit tárgyalják ártatlanul, védtelenül. Nem is sejtik, hogy itt lapulunk a szomszédos fa törzsénél, és a húsukra vágyunk. Azt pedig végképp nem, hogy ezzel nekik is szívességet teszünk: megmentjük őket saját nyomoruktól, levetjük béklyóikat, és szabadságot ajándékozunk. Nem kell többé szenvedniük, éhezniük…Ezért választottuk ki pont őket. Megesett rajtuk a szívünk, a gyomrunk pedig egyre jobban korgott…

Tudtuk, hogy értelmetlen tovább várni. Vetettünk egy bíztató pillantást a másikra, majd az ajtóhoz rohanva teljes erőből rúgtuk be azt. Tőrrel a kezünkben álltunk a küszöbön, gyilkolásra készen, tüzes, korgó tekintettel várva a prédára. És akkor jöttünk rá, hogy túl késő. Az ocsmány, gyomorforgató bűz keserű nyirkossággal font körbe minket, azt hittük, ott helyben elhányjuk magunkat. Mind a heten halottak voltak, már jónéhány órája. Kőmerev,  holtsápadt testtel feküdtek a padlón a sötétpiros vérszőnyegen. Közös döntés lehetett, és mi kalapunkat levéve álltunk előttük tehetetlenül, megsemmisülve. Egyetlen vagyonuk, egy lesoványodott, szürke bárány kuporgott csak a sarokban félig még élve, melynek gyapja piszkos volt gazdáinak ráfröcsögő vérétől. Egymásra néztünk, és ugyanarra gondoltunk: pár hét múlva már elég lesz reggelire…

Kopriva Nikolett

R. és a fekete macska

Azt beszélték, R. gonosz misztériumok gyakorlója. Hogy a háza felett sötét fellegeket látnak még nappal is, akármennyire tiszta az ég. Este pedig furcsa motozásokat a ház környékéről, kivehetetlen párbeszédeket, holott nem lakik vele senki más egy öreg fekete macskán kívül. Mindenki tudta, hogy nincs senkije, és senki sem látogatja. Levelet sem kap sohasem, hisz már vagy harminc éve elvesztette szeme világát…Azt mondják, azóta állt át a sötét oldalra. Nem láthatja a fényt, és így áll bosszút a sorson…Azt is beszélik, hogy eladta a lelkét az Ördögnek. Hogy azóta újra lát, amióta lepaktált vele, és valójában csak tetteti, hogy vak, nehogy gyanút fogjon valaki. Már-már mindenki elfogadta ezt a tényt a faluban, hisz R.-nek nincs szüksége segítségre a ház körül …A kezdetekben volt egy házvezetőnője, aki a gondját viselte. Nemsokára azonban felmondott, és eltűnt a környék színéről is. Ez az incidens nagy port kavart a faluban, azt pletykálták, a nő látott vagy hallott valamit, ami megrémisztette, s végül ezért iszkolt el oly hirtelen. Mindenki sugdolózott, és igyekeztek elkerülni a különös erdő széli házat, melynek ablakaiban éjszaka is gyakran derengett a gyertya fénye. Volt, hogy az emberek figyelmét elterelte valami más különös szomszédjukról, ám amint lecsengett az időszak, visszatértek “megfigyeléséhez.” Egy idő után szájukra vették azt is, hogy R.-t sosem látják a ház területén kívül, még csak a boltba sem szokott eljárni…Akkor mégis honnan szerzi étkét? Ha mással hozatná el, bizonyára észrevennének egyszer-kétszer valakit, aki bejelentkezik nála a csomaggal…De a házvezetőnő óta senkit sem láttak annak a háznak a környékén, és ez fölöttébb gyanús volt mindenkinek.

Egy éjjel, amikor különösen nagy fellegek keringtek R. háza fölött, a falu egyik legkíváncsibb lakója, L. odamerészkedett a környező fák mögé, hogy kileshesse az ablakban, mit csinál éppen R. Azt mondta, látta, hogy a macskával szemben ült a székén, és beszélt hozzá…Mintha magyarázott volna valamit. Az elején bizonyos volt abban, hogy R. rettentően magányos lehet, és valószínű ez az oka, hogy állatokhoz beszél, vagy csak szimplán őrült. Ám nem sokkal utána, amikor közelebb merészkedett, legnagyobb megrökönyödésére már nem csak R. hangját hallotta kiszűrődni, hanem egy rekedt, furcsa másik hangot is, amelyik ráadásul emberi nyelven beszélgetett partnerével. L. eleinte nem akart hinni fülének, azt hitte, képzelődik. Nyugtalanul mocorgott a fa tövében, s ez a hatalmas zavar kellemetlen helyzetet eredményezett: mindketten meghallották a kinti neszeket. A macska hirtelen az ablak felé nézett éles sárga szemeivel, és villámgyorsan az ablakpárkányra ugrott. A nem éppen okos L.-ben erre akkora ijedelem támadt, hogy eszébe se jutott megmentenie a helyzetet, érezte, hogy észrevette, vagy észre fogja venni, s teljes erejével rohanni kezdett az út irányába. Legszívesebben torka szakadtából ordított volna, de tudta, ez mégnagyobb bajt vonna maga után.

Másnap a faluban nagy riadalom kerekedett. L. alig tudott kierőszakolni magából néhány szót, annyira megviselték a látottak és hallottak. Azt mondta, nem kíván nyilatkozni azokról a sötét dolgokról, amelyeket a párbeszédből kihallott. Most már bizonyosak voltak arról, hogy a macska maga az Ördög, aki olykor emberalakot öltve merészkedik ki a szomszédos városba, hogy beszerezze R.-nek az étket, és mindent, amire szüksége lenne. Hisz mégis hogy nézne ki, ha R. hirtelen elindulna valamerre zavartalanul? Többé nem tudná leplezni azt, hogy valójában lát, és fény derülne arra, hogy magával Luciferrel cimborál…

Borongós napok köszöntöttek be a kis faluban, és az emberek összehívták a közösség magját, hogy megtárgyalják, mi tévők legyenek. Végül arra jutottak, hogy ki kell űzniük az Ördögöt a faluból, különben rettentő nagy vész zúdul rájuk, sőt, az már itt van a küszöbön…A fellegek egyre nagyobbak és súlyosabbak R. otthona fölött, az ijesztő suttogások is elszaporodtak  a ház irányából.

Egyik éjszaka hát összesereglettek a népek fáklyáikkal, s megindultak R. erdőszéli otthona felé, melyből kivételesen nem derengett ki a gyertyafény, teljes sötétség omlott rá. Vad ordításokkal, kurjongatásokkal gyújtották fel a házat, melyet csaknem fél óra alatt elemésztett a tűz. Az emberek szívébe pedig nyugalom költözött, tudták, hogy R. és a macska is odabenn égett…

Amikor beállt a hajnal, már csak por és hamu maradt a ház helyén, az emberek pedig nyugalmasabban aludták álmaikat, mint valaha. Aznap, a hajnali hidegben csak egy öreg fekete macska lépdelt lassan az úton, feje fölött egy fekete, károgó varjúval, mely elvesztette szeme világát…

Kopriva Nikolett

Árnyék Londonban

A Hold sápadt fénye halványan derengte be London utcáit. A vaskos árnyak így olykor körvonalazódni tudtak a csaknem mindent ellepő sötétségből. Minden idegen volt és hűvös. Ilyenkor nincs egy szeglet sem a városban, ami melegséget, barátságot vagy bizalmat nyújthatna. Ez nappal sem történt egészen másképp, bár akkor a fojtó sötétséget legalább felváltotta valami homályos, sejtelmes szürkeség, s így már nem árnyak mozogtak az utcákon, hanem hús-vér emberek. Általában sápadtak, komorak voltak. Nem mosolyogtak, ha nem volt muszáj, és talán szíve sem volt mindegyiknek…

Egy este Mark Salloway felhúzott orral, finoman szabott kalapban, hosszú fekete posztókabátban, jó minőségű fekete bőrkesztyűben és meleg, bélelt csizmában lépett ki az utcára. Szokásos esti sétájára indult, a nehéz, rácsos kapuk nyikorogva csukódtak be mögötte. Mark Salloway egy hatalmas, régi kastélyban lakott, mely egykor a neves Burningham bárói család birtokát képviselte, s nem elhanyagolandó a tény, hogy a család legkorábbi ismert felmenője, bizonyos Lewis Burningham, építtette meg valamikor a tizenhetedik század hajnalán.

Mark Salloway különösen büszke volt arra, hogy egy két századnyi múlttal rendelkező kastélyt nevezhet otthonának. Ezt a büszkeséget nem is kívánta palástolni. Jómódú körökben mozgott, ám mindenki mély szkepticizmussal tekintett lényére. Tulajdonképpen semmi konkrétumot nem tudtak róla biztosan, csak annyit, hogy elképzelhetetlenül nagy mennyiségű pénz boldog tulajdonosa, amit részben édesapja hagyott rá. Nem szívesen kérdezgették, Mark Salloway feltűnően rossz ízzel fogadta a privát kérdéseket. Hidegségében volt valami fölöttébb taszító ekkor, s jobbnak látták hanyagolni a túlzott érdeklődést. Minden más kérdést nyitottsággal fogadott, különösen szerette villogtatni a történelmi és csillagászati tudását.

Mark Salloway gyakran volt hivatalos bálokba, nívósabb táncestekre, vagy kártyapartikra. Különössége ellenére is tisztelték személyét, csodálták lehengerlő sármosságát, mellyel szemmel láthatóan nagy sikert aratott a hölgyeknél. Egy bálra sem érkezett egyedül, sőt, feltűnően gyakran váltogatta partnereit. A rossz nyelvek természetesen nem hagyhatták ezt szó nélkül, Mark Salloway-t azonban kicsit sem érdekelték a rosszindulatú pletykák. Mindenki fölöttébb elcsodálkozott és megütközött akkor, mikor egyszercsak két heti ismeretség után feleségül kérte a nála tíz évvel fiatalabb, tizenhét éves, Susanna Wellington kezét. A leány teljesen beléhabarodott, annak szülei pedig kifejezetten jó szemmel nézték, hogy gyermekük egy gazdag, előkelő ember szívét lobogtatta meg, aki – látszólag – még természetben is tökéletesen illett hozzá.

Aznap este Mark Salloway a szokásos esti sétájára indult, melyet kilenc és tizenegy óra között szokott megejteni. Aznap különösen várta már, hogy eltűnhessen otthonából, ugyanis felesége, a gyermek Susanna iszonyatos kínok közepette próbálta világra hozni szerelmük gyümölcsét, immár három keserű órán keresztül. Mark Salloway tehát három hosszú órája hallgatta a fülettépő, borzongató ordításokat a dolgozószobájában. A kínlódó, éles sikolyok a kastély minden pontját megfertőzték. Ez nem volt különösebben ínyére a férjnek, ugyanis teljes szívéből gyűlölt mindenféle megemelkedett, erélyes, éles hangot, nem beszélve így a kiáltásokról és sikolyokról. Amikor útnak indult, kellemes, hideg téli szél csapta meg. Csizmája sarka puhán koppant a sima, egyenletesen jeges talajon. A Hold alig látszott aznap, szénfekete felhők foszlányai borultak rá. „A gyász napja…” – gondolta magában Mark Salloway komoran. Bár alaphangulata mindig is a melankólia volt, aznap különösen lehangolt, gyűlöletteljes állapot uralkodott el rajta. Az igazat megvallva sosem értette a világot maga körül, és sokszor tekintett undorral az emberekre. Olykor hosszú napokra zárkózott be a kastély egy félreeső, üres szárnyába, és megparancsolta mindenkinek, hogy semmiképp se zavarják. Még ártatlan Susannája sem volt kivétel, Mark Salloway kulcsot nem ismerő jégvárát mindenki zárva találta. Az ilyesfajta periódusok után általában úgy lépte át az elzárkózását megszakító küszöböt, mintha mi sem történt volna, és minden folytatódott a régiben, táncestek követték a táncesteket estéről estére, hosszas italozások és kártyajátékok. Egy idő után viszont újból elzárkózott, majd előjött…újra és újra. Hölgyeim és Uraim, íme hát Mark Salloway  világa!

Aznap este Mark Salloway változtatott esti rutinján, és séta közben félúton betért egy középszerű fogadóba. Mindenképpen el szerette volna kerülni, hogy ismerőssel találkozzon. A kemény, novembervégi hideg ellenére a teraszon foglalt helyet, és kikért magának egyszerre két adag feketekávét cukor nélkül. Miután rágyújtott szivarjára, már csak az maradt, hogy megízlelje ezt a már-már tökéletesen egymásba fonódó ízkombinációt, és élvezze. Ő pedig élvezte bizony, hisz ezt az aromaegyüttest a legelőkelőbb ételekéinél is magasabbra tartotta. Kedélyei szép lassan meg is nyugodtak, rövid időre sikerült kivernie fejéből Susanna gyomorforgató ordításait. Teljes lényével a kávéra, szivarra és a téli hideg élvezetére koncentrált. A tél volt a kedvenc évszaka, talán mert ő maga is olyan hűvös volt. Mark Salloway azonban semmitől sem rettegett jobban, mint a fagyhaláltól, s ezt rajta kívül senki más nem tudta. Különösen ügyelt arra, hogy senki se figyeljen fel gyengeségeire, vagy azokra  a paradoxonokra, melyeket magában hordozott.

Azon az estén Mark Salloway nyugalmát egy különös idegen érkezése szakította meg. Hosszú fekete posztókabátot viselt, és csizmája sarka puha koppanásokat mért a terasz padlózatára. Egy mozdulattal húzta le jó minőségű bőrkesztyűjét, s helyet foglalt a szomszédos asztalnál. Kikért magának két adag kávét feketén, cukor nélkül. Rágyújtott szivarjára, és szikáran, fürkésző tekintettel meredt az esti homályba. Mark Salloway szaglószerve különösen jó képességekkel bírt, így általában már távolról megérezte az emberek illatát. Ez a férfi tőle csaknem három lépésre foglalt helyet, mégsem érzett semmit. Egyszerűen egy halvány illatszellőt sem, és ez különösen nyugtalanná tette. „Talán romlott a szaglásom…” – jegyezte meg magában, s megpróbálta elterelni figyelmét erről a kellemetlen megállapításról.

Nyomasztóan teltek a percek. Abban reménykedett, hamarosan elmegy ez a szerzet, ám az első szivar után jött egy következő… aztán pedig egy újabb. A kávét lassan, kimért precizitással kortyolta. Mark Salloway hirtelen arra gondolt, valószínű ugyanúgy élvezheti a szivar és kávé együttesének keserű zamatát. A csend nyomasztott vontatottsága egyre csak burjánzott, ezért Mark Salloway végül úgy döntött, gyorsan felhörpinti a még megmaradt kávét, majd folytatja a sétát. Amikor azonban határozott mozdulattal megragadta a csészét, az idegen hirtelen ráemelte eddig homályba révedő sötét tekintetét, és élesen Mark Salloway szemébe nézett.

-          Csak nem Mark Salloway-hez van szerencsém? – szólalt meg érdes hangján, mely csaknem keresztülhasította az uralkodó nesztelenséget. Az pedig kissé összerezzent a váratlan fordulatra, megakadt a csésze a kezében, s jól szemügyre vette az idegent.  Megállapította, hogy ijesztően világosak kék szemei…

-          Talán igen, talán nem… - válaszolta homályosan. – Ki maga?

-          Ó, csak egy régi, kopott lélek, aki felett eljárt az idő…Nem érdemes szót fordítani rá. Mark Salloway azonban friss és üde, bőre akár a porcelán, nemdebár?

Mark Salloway nem tudta mire vélni ezeket a szavakat, nem vette jó néven ezt a fajta közvetlenséget és gúnyos mosolyt. Szóra sem méltatta hát, inkább rágyújtott egy újabb szivarra. Az idegen erre fogta kávéját, szivartartóját, s könnyeden Mark Salloway asztala felé ballagott, és helyet foglalt a szemben levő széken. Igy mégélesebben kirajzolódtak arcának furcsa vonalai, melyeket Mark Salloway fölöttébb nyugtalanítóaknak talált. „Van valami zavaró az arcában…Valami megmagyarázhatatlan és baljós” – gondolta. Mégis azt furcsállta leginkább, hogy az idegen illatát immáron így, közvetlen közelről sem szimatolta. Halvány, gúnyos mosollyal nézett a szerzetre, s tekintete azt sugallta: gyerünk, mondd, mit akarsz…? Erre az hirtelen megszólalt érdes, darabos hangján, mintha valóban hallotta volna ezt a gondolatot.

-          Nos, mindannyiunknak megvannak a hibái, Mr Salloway. Emberekből vagyunk…

-          …ebből fakadóan bűnösök, ez evidens.

-          A legszomorúbb mégis az, amikor az ember nincs tudatában vétkeinek.

-          Márpedig az ember elég gyakran nincs tudatában, Mr.

-          Bingó! – mondta erősen, mutatóujját Mark Salloway-nek szegezve. Az pedig nem értette…még sosem volt ehhez hasonló párbeszéde olyannal, akit soha életében nem látott és nem ismert. Az idegen szemei élesen, ijesztő kékséggel meredtek rá, s bár szemei világosak voltak, arca határozottan árnyékos, mondhatni sötét.

-          Árulja el ki maga, és mit akar tőlem, különben kénytelen leszek asztalt bontani – szólt végül határozottan Salloway. Kezdte kényelmetlenül érezni magát.

-          Asztalt bont, és folytatja a sétát, melyet minden este megejt, kilenc és tizenegy óra között…  - Az idegen kényelmesen hátradőlt székében, és rágyújtott egy újabb szivarra, szemmel láthatóan élvezte Mark Salloway megrökönyödését az iménti kijelentésen. – Nemes rutin, Mr, igazán nemes!

-          Csupán kedvtelés…Talán ismer? – kérdezte Salloway hidegen.

-          Önt mindenki ismeri, Mr. És mindenki tisztában van azzal, hogy az Ön felesége ma kínok közt megszüli gyermekét…és életét áldozza. Életét áldozza egy új életért, miközben Ön itt ül, kényelmesen kortyolgatja a kávéját a székében, s élvezi a hűvöset. A gyász napja. Vagy inkább egy új kezdeté?

Mark Salloway feje fölött ekkor összecsaptak a halvány ijedelem szikrái. Tisztán, teljesen kézzelfoghatóan érezte, hogy valaki ismeri, ismeri a szokásait, tudja, hogy Susanna éppen szül… és baljós jövőt hangoztat. Elfogta az undor, tudni akarta, mennyire ismeri ez az idegen, egyáltalán ki ő. Mégis elfojtotta magában a heves érzelmeket, s így felelt:

-          Minden gyász egy újabb kezdet is egyben. Ám most, barátom, csak kezdet jön…

-          Talán egy új kezdet, egy egész univerzumot érintő, általános gyászban – válaszolta erre az idegen, s megitta utolsó korty kávéját. Elnyomta forró, füstölgő szivarját, kézbe vette bőrkesztyűjét, és felállt. – Érdemes kezet mosni szivarozás után, Mr. Nehogy átvegye ezt az áporodott szagot a kesztyű bélése.

Mark Salloway még sosem gondolkodott ezen. Tehetetlenül, üresen ült az asztalnál, hideg, kihűlt kávéjának gyűrődéseiben egy élettelen pók úszkált. Kérdezni szeretett volna, de nem tudta mit. Kemény, rideg természete nem engedte, hogy érdeklődés bármi jelét mutassa egy másik ember iránt, aki csak így, a semmiből felé vetődött, s a negatívabbnál is negatívabb érzések özönét zúdította rá. A szikár termetű ember, amint megindult a kijárat felé, szinte embernek sem tűnt a félhomályban, csupán egy sötét, sejtelmes árnyéknak. A küszöbről visszafordult:

-          Isten óvja az ön tévelygésre és kóborlásra ítéltetett fiúgyermekét, Mr Salloway! Sajnos hosszú élete lesz itt, az örök gyászban – mondta keményen, s kilépve szinte rögtön elveszett az út fekete, ködös homályában.

Mark Salloway pedig csak ült, és azt remélte, álomkép volt csupán ez fura alak…Ő itt ült mindvégig, és csak elszunyókált, lám, a kávé is kihűlt, a pókot sem látta az asztalon azelőtt, mely italába fulladt. Remélte, mégsem érezte így, hisz éberebb és józanabb volt, mint valaha. Nyugtalanul nyomta el a szivart, és felhörpintette a maradék kávét a pókkal együtt. Nem volt kedve folytatni a sétát, érezte, hogy haza kell mennie. Valamiért gyorsabban lépkedett, mint általában, gondolatai pedig szétszéledtek, ide-oda cikáztak viharosan. Ritka volt ez Mark Salloway esetében, hisz alapvetően közönyösen fogadott minden emberi lényt, az érdeklődés legtöbb esetben csupán látszat volt.

Hazaérve már nem sértették sikolyok a fülét, halott csend telepedett a kastélyra. Lassan levette kalapját, jó minőségű bőrkesztyűjét - melyet átjárt az áporodott szivarszag ujja hegyeiről,-  fekete posztókabátját és bélelt, meleg csizmáját. Felindult a lépcsőn, és valamiért úgy érezte, alig bírja emelni a lábait. Furcsa szagok keringtek, s valamiféle hatalmas nehézség telepedett rá, ami megfékezni készülte a mozgásban, s csendben elaltatni. Mark Salloway mégis felért a második emeleti folyosóra, melynek végében ott bújt Susanna privát hálószobája, a gyötrelmes kínok tanúja. Csak pár lépést tett, mikor az egyik mellékes szobából kifordult a szolgálólány, aki szinte kővé dermedt meglátva gazdáját. Mark Salloway-t megütötte a vér szaga, mely abból a lepedőből áradt, amit a lány kezei közt tartott. A tiszta fehérséget rútan piszkították be a vörös vérfoltok. Megakadt köztük a levegő, a lány lehajtotta a fejét, és csak hebegett-habogott. Mark Salloway pedig tudta, már sosem látja élve feleségét. Pár percnyi kínos habozás után megindult a szoba felé, benyitva pedig az összes szempár rámeredt. Ott volt a bába, karjában a rózsaszín, hófehér lepedőbe bugyolált gyermekkel, és az orvos, aki összezuhanva ült a nagy ágy szélén, melyen Susanna véres holtteste nyugodott soványan, sápadtan. Sírtak, Mark Salloway pedig csak állt, ridegen nézte az eltorzult leányt, akit  három hónapja feleségül vett, és talán kicsit szégyellte, hogy ő nem tudja megsiratni. A gyermeket is csak vonakodva vette kézbe, bár az éles bogárszemekbe nézve mégis elérzékenyedett kissé, s most már ő is látta azt, amit az idegen mondott búcsúzóul: „sajnos hosszú élete lesz itt, az örök gyászban…” Mindenki részvétét nyilvánította, a szolgálólány pedig gondoskodott arról, hogy Susanna méltó körülmények között nyugodjon holnap reggelig.

Mark Salloway aznap üres szürkeséggel feküdt ágyba a kastély padlásszobájának egyik sarki ágyában. Nem rá vallott, hogy szerény körülmények közt pihenjen, most mégis úgy érezte, ez az a tökéletes pontja a háznak, ahol a legmagányosabb lehet. A szoba hideg volt, fűtetlen, kint pelyhedzve hullott a hó. Csak egy vékony takarót terített magára, s pár perc forgolódás után mély álomba szenderedett.

London utcáit az éjszaka viszont nagy hóvihar sújtotta, dörgött az ég, szórakozva fénylettek fel a villámok, és hatalmas szél kerekedett, mely feltépte a padlásszoba ablakainak gyenge támaszait. Beözönlött így a hó nagy robajjal, s a vihar percek alatt magába szippantotta a szobát, részévé teremtette. Mark Salloway álmait azonban nem zavarta meg semmi, mintha a teste kívánta volna az elmúlást, azt, hogy eggyé váljon a téllel.

Másnap, mikor a szobalány benyitott, csak egy hólepte, deres helységet talált a padlásszoba helyén, mely nagyobb nyugalmat és békét árasztott, mint valaha. A sarkában pedig ott lapult a nyugodtan szendergő, megdermedt test, a szoba részeként, melyből addigra már kiszakadt az egykori Mark Salloway, s más ösvényekre lépett a szürke, ködös homályokban…Egy ijesztően világos, kék szempárt látott utoljára fátylas álmaiban, mely érdes hangon jó utat kívánt, majd eggyé vált a sötétséggel. 

Kopriva Nikolett

Por és hamu

A büszkeség porban.
Tükrös szemek előtt
kihunyt elvek sorakoznak.
Halványak, és búsak se már,
távolodnak egyre, hamuba omlanak,
hisz a rostoklásnak értelme nincs,
süket fülekre találnak a kiáltások is:
"Ne tedd, mert belédég, s elemészt.
Önbecsülésed vad hurrikánba vész,
vagy megkeményedsz. Onnan nincs tovább."

Sárga cigarettacsikkek poshadása telepszik
a reggeli vágyra.
A kávé kihűlt. Halott legyek lepik,
húsuk ropogós - végy egy kóstolót!

*
Üdvözöllek eme kellemes kis vidéken!
Itt, a Semmiben halványszürkék a nappalok.
Csak az éj hoz megnyugvást.
A lélek még vacog olykor,
vagy azt se már:
enyészet üli sarkait, mely pofánröhögi
hosszú kacajjal:
"lám, ide jutottál!"


Kopriva Nikolett

Igazságok álarcosbálja II.

És ahogy közeledtem, egyszerre csapódott be hét ajtó. Egy maradt csak nyitva: a nyolcadik. Ekkor értettem meg, hogy nem én választom őt, hanem ő engem. Nem gondolkodtam sokáig: fejest ugrottam a lila ködökbe, melyek elővillanni látszottak belőle. Ám ahogy zuhantam, minden lilává változott körülöttem. Tömény felhők közt zuhantam, és nem tudtam, mennyire aktuális reálisan gondolkodnom ebben a helyzetben. Hisz az egész tény teljesen nem eviláginak és irreálisnak tűnt. Mennyire esélyes, hogy egyszercsak becsapódom valahova, és életemet vesztem? Azt hiszem, már rég nem itt tartunk...Az egész történet olyan abszurd, hogy most az hatott volna a legabszurdabbnak, ha a realitás tárházából válogatok a lehetséges következmények közül. Annyira megkeményedtem, hogy már nem érdekelt, mi történik velem. Valahogy sejtettem, hogy úgyis én vesztek a végén. Alap esetben azt hiszem, a halál számított volna a legnagyobb veszteségnek. De most már nem így állt a helyzet. Túl könnyű lenne, és a játék sem lenne az igazi. Lehetetlen, hogy ez történjen.

A zuhanás legalább húsz perces lehetett. Biztos vagyok benne, hisz a beletörődés józanná tett. Aztán egyszercsak becsapódtam egy teljesen puha, üres térbe. A teljes fehérséget láttam magam körül. A "talaj" mintha hullámzott volna a lábam alatt, formálódott a lépéseim hatására. Őrült kacajjal nevettem fel, mert lám, igazam volt, életben maradtam. Már ha ezt életnek lehet nevezni. Teljesen egyedül voltam, mégis reméltem, hogy az, aki ennek a csodálatos kalandnak a kieszelője, talán hallja, amit mondok.

- Tégy velem, amit csak akarsz! Mutass újabb nyolcasokat! Kínozz meg! Már nem érdekel! - ordítottam bele a fehérségbe tébolyodott nevetéssel.

Ebben a percben halvány, zöld fényt láttam pislákolni valahol, a fehér egyik pontján. Felém közeledett, és egyre csak hízott. Tovább nevettem, és már szinte vártam, hogy ideérjen. De sosem ért ide teljesen, csupán csak illúzióját keltette a közeledésnek. Buta érzékcsalódás volt. Valószínű az én feladatom lett volna megközelíteni, én mégis dacosan ugyanabban a pontban maradtam. Törökülésbe helyezkedtem, és a másik oldalba néztem, ahol ugyanazt a fehér semmit láttam, mint akárhol máshol, a zöld fényt leszámítva. El tudok én itt üldögélni a végtelenségig, gondoltam magamban.

Régi nótákat dúdoltam, és a hajamat tekergettem. Azt fontolgattam, vajon hány abszurd dolognak kell megtörténnie az emberrel, hogy elveszítse a józan eszét. Talán ezt kívántam, hisz akkor már semmi sem maradna, ami én vagyok, már nem kéne tudatában lennem a velem történteknek. és talán még élvezném is őket.

Kopriva Nikolett

Rebbenések

Csak meg akartam számolni az ecsetnyomokat
azon a puszta és sivár papíron,
de még időben kiömlött rá
a leboruló váza vize,
benne minden tartalmával.
A virágcsokorral, mely inkább tűnt
szétfolyó színes pacának
egy lsd-s látomásban, mintsem élő,
létező növények harmóniájának.
Nem volt kár a papírért, és a nyomaidért sem.
A szirmok egyenletesen terpeszkedtek szét
előbb a papír, majd az asztal felületén,
lassan, kimérten csorogtak lábain
a padló felé
élénk lila, kék és vörös foltokat hagyva
maguk után.
Hol az egyik, hol a másik villant fel,
és én arra gondoltam,
ilyen voltál te is.
Mindig más arcokkal léptél a tükör elé,
sosem lehetett kiszámítani,
mikor ölelsz őszintén, s mikor kapod elő a kést
a szobafiókból, ejtesz sebet hátamon,
hogy aztán kiszívd minden erőm.
Néha festő voltál, én pedig a vászon.
Borult színekkel tarkítottál,
mire én kinevettelek, s azt mondtam, gyerekes vagy, őrült.
De akkor már a hajam tépted, és részletesen
elmesélted, mit csinálnál velem,
mielőtt belémdöfnéd a késed.
Ezek a virágpacák most a te hangodon suttognak hozzám.
Felém folynak, s mindegyik színben a te különböző arcaid
derengenek.
Hátrálok, de nincs hova, a talaj is ellenségemmé vált,
tág pupillákkal mered rám a Hold.
Utolsó kiáltásaid hallom az éjszakában,
vérbe mártott ecsettel róttad fel vétkeim
egy puszta, sivár papírra.


Kopriva Nikolett

Igazságok álarcosbálja I.

Minden ajtó nyitva volt. Én csak álltam mozdulatlanul, próbáltam mögéjük nézni, de színeken kívül semmi mást nem láttam. Nem láthattam. Tudtam, elmém vaksága az, ami megakadályozza, hogy mindegyik mélyére lássak. Csend honolt, nem volt semmi, ami megzavarhatná ezt a tökéletes nyugalmat, ezt a tiszta, fehér nesztelenséget. Én mégis ordítottam odabenn, és vártam, hátha felbukkan valaki mellettem a sötét térben, aki megmondja, melyik küszöb átlépése a helyes. De nem jött senki, magam voltam, egyedül a kétségekkel, a reszketéssel, a hideggel. Zsebeimbe kotortam, abban a reményben, hogy megtalálom azt a cigarettás dobozt, amit ideérkezésem előtt sikerült beszereznem. Tudtam, hogy szükségem lesz rá.  Megnyugvással töltött el, hisz ez volt az egyetlen, ami a valós világra emlékeztetett ebben a közegben. Rágyújtottam. A gyufa fellobbanó lángját is visszhang kísérte. Azt hittem, ez még ha csak kicsit is, de bevilágítja a körülöttem levő szobát, legalább egy fél lépésre. Tévedtem. Minden ugyanolyan fekete maradt, mintha egész egyszerűen beszippantotta volna a gyufa lángjait a sötétség. Nyolc ajtót láttam magam előtt lebegni tőlem körülbelül nyolc lépésre. Ki voltak nyitva, és ugyanannyi távolságra voltak egymástól. Nyolc centire. Úgy éreztem magam, mint valami jól megtervezett videójáték béna, együgyű karaktere, aki épp azon "gondolkodik," hogy a félelmek közül melyiket válassza, melyikbe ugorjon fejest, melyiknek lesz enyhébb a hatása. És tudtam, minden félelem újabb nyolcasokat rejt. A végtelenség számát, az átkozottat, mely már évek óta kísért, körbefon, rámtelepszik, én pedig nem tudom levetni magamról. Undorodtam, mert hagytam, hogy idekényszerítsen. Ide, a Semmibe, a fekete űrbe, mellyel már-már összeolvadni sejlettem. És azt kívántam, bár beleolvadtam volna. Feladtam volna magam, egész testi és szellemi valómat, hogy megmeneküljek a választástól. Tudtam, a nyolc közül csak egy ajtó mögött rejlik biztonság. Nyolc mínusz egy...az hét. A hőn áhított hét, ami feloldhatná átkom keserű szürkeségét. De mennyi az esélye, hogy eltalálom, melyik az az ajtó? Ha nem sikerülne, abba belepusztulnék...Akkor inkább a teljes halált kívánom. Romlott életem szinte éhezi a megszűnést, abban a reményben, hogy pár évszázadnyi pangás után a csendes éterben, újjászülethet. Tisztán és fehéren, egy új jövő reményében. Az már más, ha gyökerébe van kódolva a piszok...már veszett ügy. A cigaretta szára rohamosan rövidült, és én tudtam, nemsokára választanom kell, nem állhatok itt az örökkévalóságig. Lassan közeledni kezdtem az ajtók felé. 

Kopriva Nikolett

Téboly és tánclépések

Az őrület körülöttem köröz.
Masszív, ragacsos csápokkal nyúl utánam,
alkalmanként sikerül kijátszanom,
eljárnom örömtáncom, mely kiránt
homályos, visszataszító köreiből.
Ám ahogy telnek a napok, újból
szürkülni kezdenek a képek a falon,
megremegnek a bútorok,
más hangon forr a víz,
és a gőz alakja is eltér a szokásostól.
Ekkor tudom, jön már a következő felvonás.
Ostorok vad csattogását hallom kintről,
és nem létező lovak nyerítését, melyek
felém dübörögnek elszántan,
hangjuk egyre hangosabb, és nekem
el kell bújnom
mondjuk az asztal alá, vagy a szennyes kosárba,
mert így talán felfal a szürke szoba,
s a vihar nem ér utol.
Ha rágyújtok, felköhögöm a füstöt,
megsavanyodik a számban minden,
a falak mállanak, és süpped a tető.
Próbálok magamba nézni,
hátha elkapom az egyensúlyt,
a harmónia csücskét,
de csak messziről látom derengeni,
valahol a fekete felhők között
lebeg, száll a széllel, és mégis olyan szilárd...
Zokogok, s a gyomrom korog,
mert zabálni szeretné a megnyugvást.
Vontatottan, nehéz végtagokkal kezdem el a táncot,
rezdületlen arccal,
s napokba is beletelhet, míg újból
felcsillannak az üveges szemek.
Ekkor már hallom a megmentő dalt
a mellkas bal tájéka felől közeledni elmém felé,
mint valami teherszállító vonat rakománya
robog a lélek sínjein be a nyolcadik vágányra.
Amikor pedig megérkezik,
már én is dúdolom,
s lassan a test is leveti nehezékeit.
Felszabadultan pergek a szürkéből ébredező térben,
melynek színei betemetnek,
mint oltalmazó búra
az őrület beteges kezei felett.


Kopriva Nikolett

A szálak között (második, javított változat)

Egy éve lehet már,

mikor egy homályos délután hallgattam,

ahogy mesélted azt a történetet

a madárijesztőről és a bádogemberről,

meg a csodagombákkal teli erdőről.

De tíz perc huszonhárom másodperc után

már semmit sem értettem belőle,

szavaid összefolytak, mondataid
összefüggéstelen kirakóssá váltak,

melyet nem biztos, hogy a fölös darabkák nélkül

valaha is ki lehet rakni.

Nélküled ezek sem éltek sokáig idekint :

egy mély sóhajjal újból

magadba szippantottad őket,

rájöttél, hogy teljesen haszontalanul tengődnek itt,

amit mi elneveztünk valóságnak.

Helyes döntés volt, hisz valószínű elkallódtak volna

egy távoli zugba vagy sarokba,

így, teljesen életképtelenül és gyengén, koraszülötten,

­merész volt, hiszen

a sóhajt követve mély álomba szenderedtél,

rezzenéstelen arcod belesimult

a puha, illatos párna huzatába.

Egy kék kockás takaróval takartalak be aznap,

melynek szálait talán már csak meséid tartják életben,

beleivódtak a lágy szövetbe, így igényli,

hogy folytasd a történeteket.

Egyszer majd visszakérem újból,

s belesüppedek nyakig,

hogy én is meghallgathassam,

mi lett annak a régi mesének a vége

a madárijesztőről és a bádogemberről,

hátha elsuttogják halkan a takaró kockái.

Kopriva Nikolett

egy üres mélyedés

https://www.youtube.com/watch?v=AyZ11L5YEv0


Lelketlen testek vesznek körül, a rothadás
most kézzelfoghatóbb, mint akármikor.
A szörnyeteggé válás százötvenharmadik
stádiumában az üveges tekintet még megmarad
utolsó emberi vonás gyanánt,
de utána már az is elveszik, s ezentúl
a teljes hatalmat a nagybetűs Semmi veszi át.
Visszaút nincs, de a ráébredés esélyes
egyes esetekben.
Ekkor már csalfán fognak visszakacsintani
a megtett lépések,
és égetően fúródnak majd az üres mélyedésbe,
melynek helyét egykor a szív foglalta el.


Kopriva Nikolett

füstjelek

Egy végtelennek tűnő körforgás zuhatagának súlya
nehezedik az olykor el-elgyengülő,
mégis látszólag szilárd vállcsontok egészére.
A káosz először a mellkast közelíti meg.
aztán szépen, fokozatosan kúszik az elme felé,
mintegy összezavarva, kijátszva azt,
belekényszeríti a tömör, fehér ködökbe,
hogy azok ellephessék a teljes lényt,
átjárják, mint hűvös a testet, ha annak akár
egyetlen egy pontjával is érintkezik.
De ezek nem tűnnek el, hanem megkísérlik a letelepedést,
többnyire sikeresen.
A mellkas megfoghatatlan harmat-tartalma
egy darabig háborog, kiutakat keres,
és türelmetlenül figyeli a menekülési útvonalak
bizonytalan lehetőségét az átokból,
de a sikertelen próbálkozások következtében
hamarosan dérré válik,
s talán meg is kövesedik, míg újra harmattá nem ébred.

Igy már csak olykor van jele háborgásoknak
a mellkas irányából.
A józan ész még szólni próbál,
bár rekedtesen, vagy megindító dühvel,
olykor el-elhalkuló suttogással.
Ime, az egyetlen hang mi bizalmat gerjeszt ilyenkor,
s ami képes meggyőzni pár percre az aktuális hazugságról,
kitépni a belenyugvás alattomos penészvirágai közül.
De aztán akarva akaratlan elnyomja hangját
a már nyugalomtól duzzadó káosz-test,
s visszafoglalja helyét a teljes lény labirintusában,
mely ekkor már szinte füstöl a melankólia bugyraiban


Kopriva Nikolett

egy bögre kávé

kérsz egy bögre kávét? kérdeztem tőled
általában
a reggeli találkozásoknál
minden bizonnyal mindig te voltál
az életrevalóbb kettőnk közül
én mindig csak ugyanazokat a
butaságokat hajtogattam például
hogy mennyire táncolnék egyet
a tűz körül éjszaka egy jó kis
Doors-számra
egy réten
révületbe esnék s aztán
lefesteném a víziókat hogy
bármikor visszaidézhessem a
pillanatokat
de te mindig leintettél azzal hogy
butaság
miközben a felnőtt korról monologizáltál
és hogy mennyi mindenen kell átmennünk
hogy tényleg el tudjunk boldogulni
ebben az élet nevű dologban
mert ez nem csak táncból áll a tűz körül
ennél a pontnál általában
rágyújtottál és pár perces szünetet tartottál
hogy
eljusson kába agyamig a mondandó
hogy felfogjam
az élet nem csak táncból áll
hanem sokkal komolyabb dolgokból
olyanokból mint például a szenvedés
de én nem akarok szenvedni mondtam mindig
ezért kell a tánc
hogy lebegjek egy kicsit s úgy érezzem
az egész világ a lábaim előtt hever
nekem pedig csak meg kell tapintanom
hogy kezelni tudjam
aztán mondtad hogy bizony nem
jól kereső állás kell és a jövőben egy férj
meg gyerekek
ekkor általában közbevágtam
hogy engem az sem zavarna ha nem lenne
hisz mi van ha csak egyes szerencséseknek
adatik meg
hogy összekeverednek másik felükkel
a világban
mi van azokkal akiknek nincsen
vagy ha mégis
akkor a föld ellenkező pontján
ami igazán kellemetlen ügy hisz
ez esetben
igen csekély az esélye annak hogy a két fél
valaha is összetalálkozik
nekem nem kell az ugyanolyanság és
nem kell a képmutatás
csak egy kis táncra vágyom mondtam mindig
de te sosem lettél volna hajlandó
ezt megérteni
adtam a kávét s hozzá a bagót
aztán csak ültünk némán mint
két egymás számára idegen nyelven beszélő
mint akik már azt is megunták
hogy elmutogassák gondolataikat
a másiknak


Kopriva Nikolett

keserédes

a könnyek íze sós akárcsak a tengeré
puha és selymes
mint frissen mosott lepedő
ilyen volt a tied is
amikor eleredt én közel hajoltam
arcodhoz
és megcsókoltam hogy megízleljem
mostanra már csak a véredre éhezem
lesem a pillanatokat folyton
mikor haraphatok bele ajkaidba anélkül
hogy megjegyeznéd nem kéne
mégis várom
hogy felordíts a fájdalomtól
s úgy lökj el magadtól
mint akit örökre ki akarsz tagadni
életed sivatagából


Kopriva Nikolett