Könnyed.

Csak egy illat. Ennyi volt. 

Láttam, ahogy lobogtatta patyolatfehér ruháját a szél. A szél.
De egy szemhunyást követően a ruha színe hirtelen megváltozott. Ő pedig körbenézett bágyadtan, és én tudtam: repülni készül  messze, el a fellegekbe. A fellegekbe.
Hirtelen elhomályosodott előttem minden, mintha valaki egy falat tolt volna közénk. Sötét, szürke falat.
És mire újból láthattam volna, már csak az illata maradt. Az illata.
Talán megparancsolta a szeleknek, hogy tereljék erre, s csupán egy pillanatra
érezzem, ki volt valaha. Ki volt valaha.
Mert minden változik. Kusza utak göndörödnek fokozatosan,
s a folyamat nem áll le - előrehág, mint elszabadult, őrült ló
a vérvörös ég alján, fut, robog, zihál, lüktet,
és dobog a szív, és dobog a szív, dobog a szív...
Dobog.
A bokrok is beleborzonganak, s nézd, a dohos
egymásutániság beleköltözni készül rügyeibe máris, mondván,
a változás túl nagy falat neki. Túl nagy falat.

Magamba zártam az illatot, s tudtam, ha ennek vagy más életeknek során
valamilyen csoda folytán újból érezném,
ő nem lehet messze. Nem lehet messze.
Talán épp egy közeli felhőn ülve fog havat hinteni
a hegyekre, rétekre, erdőkre, s jót kacagni.
Én pedig majd bugyután nézek körbe, s keresni kezdem,
holott belül mindig tudni fogom, sosem látom már. Sosem.
Ülnék én is felhőn, elevenen, emberi bőrben, s gyártanék villámokat,
hogy végre megértessem a lentiekkel:
valami elromlott, valamit másképp kell,
és ha tudnék, zengenék ezernyi ősi dalt, hogy legalább az egyikben rátaláljanak
arra az abszolút mondandóra...
Az abszolút mondandóra.

Rügyező fákban látom meg a jóságot és jószágok arcában,
mert azokba még szorult valami igazán igazi. Valami igazán igazi.
Olykor táncra perdülök, s engedem, hogy vigyen a szél. Engedem, hogy vigyen.
S bár érzem, a szabadság végtelen, sejtem, csak hiteget egy láthatatlan erő, mely
eközben húst rág húsig és vért szív vérig, és játszva kacag
az emberi naivságon, színes bohóságon, kimeríthetetlen tudatlanságon.
Kimeríthetetlen tudatlanságon.

Csak egy illat. Ennyi volt.


Kopriva Nikolett

Tükörszilánkok és lidércek

Rettentően remegek.

Éj van, s a szellemek buzdító suttogása sejlik fel fülem mögött…

A köd elmossa az alakokat, a saroknál mégis kirajzolódik egy fekete idegen formája.

Baltát lóbál és felém közeledik.

Az irányomba suhint, aztán eltűnik. Egyszerűen semmivé lesz.

Füst és pára minden démonom.

Van, ami ellen nem akarsz harcolni. De miért is akarnál, ha úgysem győzhetsz?

Néha eljön a pont, amikor át kell adni magad a pillanatnyi kárhozatnak.

Kellemes borzongással nézni, ahogy a lidércek elragadják a világot.

Élvezni a jeges káoszt.

Azt hiszem, ez különbözteti meg a bomlott elmét az éptől: mi tudjuk, hogy mikor kell feladni.

Feladni.

Aztán elveszni a hűvösben, és megtapasztalni a tökéletes Semmit, a tengődést

fogcsikorgatva, beleordítva a térbe, az időbe, az egész univerzum hajnalába.

Magunkra maradtunk. Árnyak és félholtak között, és szépen, lassan várjuk

a metamorfózis bekövetkeztét, mely utolérni készül, ott lohol a nyakunkban,

belekapaszkodik a ködfoszlányokba, a deres fűszálakba, a vaskos jégcsapokba,

s követ. És addig követ, míg át nem alakulunk mi is.

Lidércekké.

Tükörbe nézve egy pillantással fogjuk szilánkokra törni azt,

anélkül, hogy valaha is szembesülhettünk volna

énünk igaz voltával.

Látod? Nem kell futni… hiábavaló.

Mit számít az álarc,

ha darabokban hever a padlón? Ugyanolyanok vagyunk mi is:

hiába a hófehér porcelánbőr, ha végigsimítod az ujjaiddal, érzed rajta a hajszálnyi repedéseket. Minden… törött.

Az egész csak káprázat, a képek csak remegnek a légben.

Azt hiszed, te többet érsz egy fantom képmásánál?

Te is csak egy árny vagy a ködben,

egy kobalt fényű délibáb a Hold arca előtt,

te is csak egy lidérc vagy a tükörben.

És be kell látnom, már az vagyok én magam is.

Tessék, nézz a szemembe, mondd, mit látsz?!

Nem kell hátrálnod, nem kell meghőkölnöd és riadoznod.

Szembesülj!

Szembesülj saját magaddal. Mert ha hiszed, ha nem,

én vagyok a tükröd.

Amit rajtam látsz, az ott van terajtad is.

Ami bennem rejlik, az ott rejlik tebenned is.

Ismerem minden kis titkod és vágyad, mert

egyenlők az enyéimmel.

Tudom, hogy megborzongtál ma is, mikor elsuhant

melletted az Idő gúnyos kacajokkal, s azt kívántad,

bár vele tarthatnál csak egy rövid útra.

Olykor felriadsz förtelmes, romlott álmaidból.

És ha hiszed, ha nem, azt is tudom, hogy olykor halvány,

halott mosolyra görbül  fantom-szád.

Élvezed, ugye?

Te rántottál magaddal ide, de nem kellett kényszerítened semmire…

Az utcákon már csak a rémálmaink járnak, néha ők is megrettennek tőlünk.

Nézz csak ránk!

Egyikünk sem jobb a másiknál.

Csak nézzük az ezernyi eltorzult vigyort a törött tükör darabkáiban.

Az édes téboly időnként olyannyira megenyhíti a maró fájdalmat, hogy elfelejtjük:

mindegyik arc a miénk.

Mikor tűnt el az én világom?

S mikor veszett a tiéd?

Hogy lett ez a közös álmunk?

Mivé váltunk, s miért?

Kasza Péter és Kopriva Nikolett

/

Váratlan látogatás

- Kételkedtem benned - mondtam szarkasztikus mosollyal, bár még mindig nem tudtam a szemébe nézni. Ő ugyanígy mosolygott vissza rám. Az, ahogy kortyolta a whiskey-t, ahogy kifújta a cigaretta füstjét, már-már tökéletesnek látszott a szememben. Még nem láttam ilyen finom mozdulatokat, ilyen hibátlan megjelenést, és ilyen égető, izzó szemeket sem. Mégis sütött belőle a nyugalom, ugyanakkor az irónia is. Láttam, hogy tudja azt, amit tud, és valójában kinevet engem. Rá volt írva a tekintetére, bele volt vésve az egész énjébe, abba, ahogyan engem szemlél. Én pedig szégyelltem magam.

- Tudom - bólintott. - Rég találkoztunk. Én mégis figyelemmel követtem utadat. Ismerem minden tetted és minden rejtett kis titkod. Azt próbáltad elhitetni magaddal, hogy nem létezem, pedig valójában csak menekültél előlem.

Hiába igyekeztem érvelni önmagamnak amellett, hogy téved - mélyen tudtam, hogy minden szava igaz. Ha tehettem volna, futásnak eredtem volna azon nyomban, újból. Most mégsem volt hova...mert nekem kellett vendégül látnom. Nyájasan kopogtatott be ajtómon, teljesen váratlanul, úgy, mint egy régi jó ismerős, aki épp erre járt, és eszébe jutottál. Olyan nehéz volt szólni hozzá...olyan nehéz volt bármit is tennem, mert tudtam, rögtön analizálásba kezdene, rögtön kifogásolná a mozdulataimat, vagy az elkészített tea ízét...vagy...azt, ahogy ráterítem az abroszt az asztalra.

- Sokat gondoltam rád, de valószínű ezt te is tudod - mondtam halkan.

- Igen...Mégsem voltál elég erős ahhoz, hogy meghívj az otthonodba. Mondd, mitől félsz ennyire?

- De hisz mondanom sem kell...

- A te szádból akarom hallani - válaszolt szigorúan, és felém nyújtotta a whiskey-s üveget.- Elevenen és szilárdan. Kimondva. Azt akarom, hogy érezd a szavak súlyát. Megkísérelheted a hazugságot, de te is tudod, hogy semmi értelme. Magadnak hazudhatsz - de nekem nem.

Belekortyoltam az alkoholba, majd én is rágyújtottam. Próbáltam elkerülni a tekintetét, mégis, be kellett látnom - lehetetlen. Próbáltam enyhíteni riadtságomon és feszültségemen, de úgy éreztem, elkapott, megfogott, és most itt ül velem szemtől szembe...Ennek a súlya pedig mérhetetlen fájdalom képében telepedett rám valahol a mellkasom tájékán.

- A tekintetedtől félek - válaszoltam végül, a lehető legtisztább őszinteséggel - A szavaidtól, a teljes egészedtől. Valamiért nem tudok barátként tekinteni rád...túl gyorsan peregtek az események az évek során, és te...egyszerűen csak eltűntél. Úgy, hogy mégcsak észre sem vettem...

- Észre sem vetted, ahogy kiszorítasz az életedből... - bólogatott beleegyezően, kissé savanyúan. Mégsem mutatott együttérzést, talán azt akarta, hogy sajnáljam, holott inkább rajta lett volna a sor, hogy szánakozzon fölöttem. - Pedig próbáltam kiáltani feléd, hidd el, te mégis gyökeresen téptél ki. Mikor megérezted, hogy a közelben vagyok, menekülésbe kezdtél. És azóta is menekülsz. 

Arcomat kezeimbe temetve ültem előtte. Gyenge voltam, erőtlen és kiszolgáltatott, mint egy bábu. Jól tudta, mivel hathat rám, és, hogy mivel taszíthat le a mélybe.

Szavai után sötét csend telepedett a dohányfüstös helységre. Csak az óra kattogása zakatolt folytonosan, mely kicsit elnyomta a szótlanság kínos voltát. Teltek a percek, és ő engedte, hogy magamba pillantsak. Én pedig azt éreztem, hogy az összes leélt év, az összes tett, az összes mosoly és bánat hazugság volt...Én is hazugság voltam és vagyok.

- ...még lehetsz igazság - szólalt meg erre halkan, és közelebb hajolt. Felemelte fejem, és mélyen a szemembe nézett. Láttam bennük a háttérben pattogzó tűz lángjait a kandallóban...vagy talán tényleg ilyenek voltak? - kérdeztem magamtól.

Hosszasan néztünk egymásra. Arcának vonásait megismertem, cseppet sem változtak. Ilyen közelről talán még sosem találkoztunk, most mégis úgy éreztem, meglátogatott már régebben is. Barna fürtjei a homlokára hulltak, szája szegletében halvány mosoly jelent meg. Annyi minden volt, amit hozzám vághatott volna, amit felemlegethetett volna...száz nap is kevés lett volna, hogy végigbeszélje. Mégsem kellett neki, mert minden mondandója bele volt írva a pillantásaiba, a pupillája közepébe, a lélegzetvételeibe. Két tenyerébe zárta az arcom, és mereven magával szemben tartotta. Nekem pedig csak innom kellett a tekintetét. Szemei már nem a tüzet tükrözték, hanem engem...Láttam igazságot, láttam hazugságot, láttam reményt. Láttam haszontalan pillanatokat és elvesztett embereket. Olykor egy álarcos bálon éreztem magam, ám ez nem egy szokványos bál volt...mert itt a maszkok lehullottak. És mindegyik mögött én magam voltam. Láttam el nem énekelt dalokat, elhibázott, hazug festményeket és verseket. Mosollyal az arcomon rejtegettem kést a hátam mögött és sarjadzó facsemetéket gyújtottam fel úgy, hogy még csak tudatosítani se kíséreltem magamban, mit is teszek. Nem érdekelt a végtelen, tagadni akartam, mi tagadhatatlan...Ez voltam, ez vagyok.

- Ez voltál, ez vagy, de lehetsz igazság - suttogta, majd elemelte kezeit, és felegyenesedett.

Én mégis könnyekkel megtelve rogytam a vállára.

Hosszú órák, napok telhettek el így, csendes zokogásban. Ő pedig nem mozdult mellőlem.

Aztán egyik reggel hirtelen felállt, és kimért léptekkel az ajtó felé indult, kezében az üres whiskey-s üveggel és a csikkekkel teli  hamutárcával. Én is éreztem, hogy ideje mennie. Inge patyolatfehér volt még mindig, akár a dér, sála tökéletesen simult nyakára, cipője úriasan kopogott a padlón. Felvette koromfekete kabátját és cilinderét, majd a kilincsre tette  kezét, s visszapillantott rám. Egy szót sem szólt, és én éreztem, hogy szólnia sem kell...Nem győztem elég hálás lenni neki ezért a látogatásért. Megteltem tisztasággal, megnyugvással. Tudtam, mit kell tennem, azt, hogy mi a helyes út.

És ami a legfőbb: tudtam, hogy soha többé nem menekülök el előle, a régi jó ismerős, a Lelkiismeret elől...

Kopriva Nikolett

Ötvenöt százalék.

A döntések helyességének maximum 45%-át ragadom meg legtöbbször.
A többi elillan valahogy, mint a fák, mikor rájuk telepszik a köd.
Én pedig nem is törődöm azzal, hogy felkutassam a maradékot,
sőt, néha megesik, hogy kárörvendő mosollyal integetek is nekik,
így talán kevesebb az esélye, hogy beleköltözzenek az emlékeimbe.
Mert hazudni jó.
Mégis, olykor mégis rádöbbenek, hogy vissza-visszakacsint az az 55 %.
Általában a reggeli és esti dohányzási és kávézási ceremóniákon,
beleborzongva a hűvös szél simításába, a köd oszló darabkáinak érintésébe.
És akkor szembesülök...szembesülök azzal, hogy mire legyintettem könnyelműen annak idején.
A súlya mintegy belebújik cigarettám belsejébe, így szívni is nehéz.
A oxigén sűrűsödni kezd, be kell csuknom a szemem, hogy levegőt tudjak venni.
Távolodik a jelen, érzem, holott épp a peremén ülök, egy látszólag szilárd felszínen,
de tudom, ez is csak látszat, és bármikor vad hullámzásba kezdhet.
Ilyenkor mindig elgondolkodom, vajon előnyösebb-e tényleg sodródni az árral,
melyek talán egy másik dimenzióba vetnének.
De sosem vagyok elég bátor ahhoz, hogy abbahagyjam a küzdelmet, s kezem
reflexszerűen a még megmaradt perem bizonytalan részecskéi után nyúl.
Az illatok intenzívebbek, mint valaha...a kesernyés kávé, a nyugtató levendula, karácsonyi fenyő,
régi emberek illatai, akik mára már csak hullámzó emlékekként tűnnek fel olykor...
Olykor. Ezekben a percekben. Nem bírtam ki, hogy ne szippantsak bele a pulóverükbe,
vagy épp a nyakukba, a hajukba, mikor mit vont maga után a szituáció még akkor,
csak egy pillanatra, hogy arra a szemvillantásnyi időre azt higgyem, ismerem őket.
Aztán eltűntek, s ilyenkor, évek után is visszatérnek még, faggatózva, szitkozódva,
hogy adjak magyarázatot...
Egykor felcsengett dallamok kísértenek, és lepergetik szemeim előtt
a hozzájuk kötött eseményeket. Hadd emlékezzek...
Aztán leáll az egész, és a körülöttem lévő oszlopok és fák úgy viselkednek, mintha
mi sem történt volna.
Csak a körömre égett cigaretta őrzi a felfordulás nyomait, és a kihűlt kávé
valahol a csésze alján,
a leülepedett cukorszemcsék alatt...


Kopriva Nikolett

Utórengések

Csupán csak azért mentem ki aznap,
hogy figyeljem a partnak csapódó hullámokat.
A tenger kék-zöld átmenetét, melybe én olykor
vöröset is beleképzeltem, szándékosan.
Emlékszem, azt mondtad, megőrültem, és
azóta is próbálok hű maradni szavaidhoz.
Néha könyvnek nézem a sakktáblát,
vagy hamutartónak az ékszeres dobozt.
A múltkor tömény szeszbe kortyoltam bele kávé helyett,
és volt már, hogy az undok szomszédhoz mentem át segítségért, mikor
azt hittem, nálad vagyok.
A falat olykor vászonnak használom,
tele van mázolva alaktalan alakokkal és háborgó színekkel,
néha a nálam maradt ingeidet öltöm magamra, anélkül,
hogy feltűnne a különbség.
Ma pedig, azt hiszem, a zuhogó esőben fogok táncolni
a tengerparton egy Bob Marley-számra,
úgy, hogy magam elé képzellek,
de még önfeledten, kéz a kézben,
harsány nevetéssel.

Kopriva Nikolett

Egy tökéletes áldozat

A hajnali harangok már lázasan kongtak, mikor útnak indultam. A rozsdás, valaha zöld kapu nyikorogva záródott be mögöttem. Hűvös volt, és a hófehér köd szőnyegként borult rá a piszkos városra. Rágyújtottam, és arra gondoltam, meg kéne ölni valakit.

A lelkiismeretem már elpusztult, valamikor öt évvel ezelőtt. Hosszú, jól felépített folyamat volt, mely ügyesen játszott ki, hisz észre sem vettem, csak mikor már semennyi sem maradt belőle. A végső leszámolást az 1982. január 20-i események jelentették, amikor a szemem láttára mészárolták le azokat, akik még jelentettek valamit...a szeretteimet. Máig nem tudom megérteni, engem miért kíméltek meg. Emlékszem, a szoba sötét volt, nyirkos, penészes. Nyomasztó bűz járta át. A sikolyok szinte az inaimig hatoltak, máig hallom őket éjszakánként. Én el voltam kábítva, belőttek valamivel, valami szarral, ami miatt egyébként minden hosszútávú emlékem a ködbe illant. A sulis évek teljesen kiestek, az egyetemiek is. Csak személyek maradtak meg és apró, szertefoszló képfoszlányok. De semmilyen érzés vagy benyomás...azt sem tudom, hogyan éltem meg ezeket a dolgokat, vagy hogy milyen volt a gyerekkorom. Minden részletet eltüntettek belőlem, mintha a fejembe másztak volna, és marékkal tépték volna ki. Talán tényleg belemásztak, isten tudja...vagy még ő sem. Azóta már senki és semmi nincs, ami számítana. Az érzéseim a nullával egyenlők, de nem tudom, ez mennyire jó vagy rossz, én nem érzem a súlyát. És semmi mást sem. Nem szeretek senkit, és engem sem szeretnek. Nem gyűlölök. Csak vagyok a világban, de azt nem tudom, hogy mi végett és miképp. Szürke alaknak tartom magam. Semmitől és senkitől sem függök, és tőlem sem függ senki és semmi sem. Nem érzem magam soha sehogy...se jól, se rosszul. Nem érzek fájdalmat és boldogságot sem, se pozitívat, se negatívat. Csak az elmémet használom és gondozom, s bár a lélek jelen van és megtapasztal dolgokat, nem generál semmilyen benyomást, érzelmet irántuk. Mindent semleges semmitmondással fogad, mintha nagy ívből leszarná, mi történik a test körül, a külvilágban. Hiába, a semlegesség útvesztőjébe tévedtem, ahonnan már nem fogok kimászni, és nem is akarok.

Öltem már embert. Puszta kézzel tekertem ki a nyakát. Még múlt év októberében találkoztam a nyájas „úriemberrel” egy szűk, elhagyatott, hullaszagú utcában. Utamat állta, és gúnyosan a pofámba röhögött, tróger és ocsmány szavakkal illetve engem. Majd lassan közeledni kezdett sziporkázó, narancssárga cigarettájával. Azzal fenyegetett, hogy elnyomja a bőrömön...Ha jól sejtem, azok közé tartozhatott, akik annak idején kinyírták a családom, tett bizonyos utalásokat az eseményre. Nem értem, miért kell vergődni, ha már életben hagytak...A fószernek rothadoztak a fogai, haja csapzott volt, szakállából ki-kikandikáltak a szálak között tanyát vert férgek.  Ontotta magából a poshadt halszagot, felteszem, nem mosakodhatott sűrűn. Miután elnyomta bőrömön a csikket, és látta, hogy egyáltalán nem hat meg, mégcsak össze sem rezzenek az "eget rengetően nagy" és "félelmetes" lépésre, felaggatott a "vesztes" és "szerencsétlen" jelzők minden szinonimájával. Valószínű jól átolvashatta ezt a rubrikát a szótárban, mielőtt elhatározta, hogy megkeres. Felkészülten érkezett, ez igazán aranyos...De úgy éreztem, ezzel az egész játékkal az időmet rabolja. Egy pillanatomba telt csak, ennyit vett igénybe a cselekedet "jelentéktelen" életemből. Örökre elnémítottam. Elvettem a pénztárcáját, és azzal ott is hagytam. Nem zavartattam magam, és megjegyzem, egyik legnyugalmasabb éjszakám volt az aznapi. Az egy órás kellemes hazasétálást követően már a száraz vörösboromat kortyolgatva ültem a teraszon három doboz cigaretta társaságában. Számomra ez jelentette az élvezetet.

És lám, ma újból megcsapott a halál mámoros, bíboros szele. A cipőm halk koppanásokat mért a duzzadó macskakövekre. Sötét volt még, de tudtam, már csak másfél óra kell, hogy a nap összeszedje magát. Meg kéne ölni valakit, gondoltam, és ez nem hagyott nyugton. Ha már elbántak velem, én miért ne lehetnék rohadék az emberekkel szemben? Az ember bosszúszomjas élőlény, és sajnos én is ebbe a testbe születtem. Az is kész csoda, hogy eddig még sosem jutott eszembe...Pedig szívesebben lettem volna állat, mondjuk egy...pandamedve, egy ursus melanoleuca, már hogy tudományosabban fogalmazzak. Szelíd, nyugodt, szép állatok. Bizonyisten, ha lehetne egy kívánságom, biztos, hogy azt kívánnám, hogy hátralevő éveimet pandamedveként éljem le. Ők nem ölik meg fajtársaikat csak azért, mert az egyiknek több bambusznád jutott. De ugye tudjuk, a történet elég régi..."Az ember az egyetlen élőlény, aki a saját fajtársait..." Szóval...akkor én miért ne tenném? Kiengesztelésre vágyom. Nem csorbítanék nagyot az ember általános képén a világban. Most ehhez van kedvem, a kurva életbe is, ehhez, akkor meg miért ne csillapíthatnám bosszúszomjamat?

Leültem egy padra, egy újságos bódé mellé. Elterveztem, hogyan nyírom ki az illetőt: elkapom az egyik szűk, elhagyatott utcában, és a falhoz szorítom. Aztán a lassú, kimért, borultelméjű pszichopata módjára bevágok neki valami félőrült nagymenő szöveget, és megkéselem. És ennyi. Ha netalántán rajtakapnának, és valaki látna/hallana, akkor nyilván hívná a rendőrséget, akik villámgyorsan a színhelyen teremnének, és eltoloncolnának a sittre. De nézzük a jó oldalát! - másnapra a városi újságok címlapjára kerülne a nagyvagány szövegem, és megjegyeznének egy vagy két hét erejéig. Persze az áldozat nem élné túl, mert gyorsan végeznék vele, még ha meg is próbálna akadályozni a szemtanú, de ennek igen kevés az esélye feltevéseim szerint. Az átlagos polgár általában összefossa magát, ha ilyet lát, leblokkol, és földbe gyökerezik a lába. És ha okos, próbál nem közbelépni, csak csendben hívni a rendőrséget, nehogy a végén neki is elnyisszantsák a torkát. Egyébként kínzásokon még nem igazán gondolkodtam, de most megfogalmazódott bennem, hogy semmiképp sem hajtanék végre ilyesmit senkin. Hisz csak az illető és a magam idejét rabolnám vele, valószínű türelmem sem lenne hozzá. Na de mindegy, a lényeg, hogy akárhogy is történnének a dolgok, mindenhogy jól járok, mert ki leszek engesztelve. Persze jobb lenne elkerülni a kellemetlenségeket, de a börtönt sem zavar, mondhatni teljesen hidegen hagy. Csak ne erőszakoljanak meg és legyen cigim...Több se kell.

Ültem a padon, dohányoztam, és arra gondoltam, hogy ma a változatosság és az ünnep kedvéért édes fehérbort veszek, ha nem jön közbe semmilyen kellemetlenség. Az emberiség bukását készülöm megünnepelni. A dolgokat a nevükön kell nevezzük, nem igaz?

Csak a cigarettám vége parázslott a sötét, téli hajnal homályában. Az utcák szennyét és bűzét most elnyomta a köd, ahogy minden mást is. A két szempár pedig szüntelen a tökéletes áldozat színre lépését készült kifigyelni...

Kopriva Nikolett

Próbálok nem

Egy kádban ülve figyelem az alkonyt.
A víz langyos, de már nem számít,
megvárom, míg kihűl teljesen.
Az már majdnem közöny.
Próbálok nem gondolni arra,
hogy milyen jó lenne érinteni,
de úgy igazán, nem csak szokásból,
vagy ízlelni a dohányt közösen,
csak mert jó,
siettség nélkül,
csak mert...
Próbálok nem gondolni arra,
hogy már csak a némaság maradt,
hogy instabil madarak lepik el az eget, melyek
bármikor lezuhanhatnak,
nekicsapódhatnak az ablaknak,
betörhetik,
és összevérezhetik a szőnyeget.
Nekem kell helyretennem a törött szárnyakat
általában,
vagy a sebeiket fertőtlenítenem. Aztán
eltakarítanom a vérfoltokat (már ha el lehet őket).
S ilyenkor naivan arra gondolok,
tanulnak az esetből.
De sosem...
Próbálok nem gondolni arra,
hogy az éjszaka elrepül, s a sötétet
fény váltja fel.
Az már nem elég komfortos,
az már túl fehér és meleg,
túl távoli.

Ülök, dohányzom,
a víz kihűlt.
Eléggé fázom.
A parányi vörös golyót pedig
magába szippantotta a horizont.

Kopriva Nikolett

A szálak között

egy éve lehet már
mikor egy homályos délután
hallgattalak ahogy mesélted
azt a történetet
a madárijesztőről és a bádogemberről
na meg a csodagombákkal teli erdőről
de tíz perc huszonhárom másodperc után
már semmit sem értettem belőle
szavaid összefolytak
mondataid összefüggéstelen kirakóssá
váltak
melyet nem biztos
hogy fölös darabkák nélkül
valaha is ki lehet rakni
a végén már csak pár elszalajtott
semmitmondó szó hagyta el
ajkaid határvonalait
de nem éltek sokáig a külvilágban
azt hiszem egy mély sóhajjal újból
magadba szippantottad őket
rájöttél hogy teljesen haszontalanul
tengődnek ebben a végtelen valamiben
amit mi valóságnak nevezünk
helyes döntés volt hisz
valószínű elkallódtak volna valamerre
egy távoli zugba vagy sarokba
így teljesen életképtelenül és gyengén
alig néhány pillanattal megszületésük után
merész volt tőled
a sóhajt követve ugyanabban a percben
sikerült mély álomba
szenderedned
rezzenéstelen arcod szinte belesimult
a puha illatos párna mélyedésébe
egy kék kockás takaróval
takartalak be aznap
azóta is nálad maradt
melynek szálait talán már csak meséid
éltetik
beleivódtak a lágy szövetbe
így igényli hogy
folytasd a történeteket
egyszer majd visszakérem újból
s belesüppedek nyakig
hogy én is meghallgathassam
mi lett annak a régi mesének a vége
a madárijesztőről és a bádogemberről
hátha elsuttogják halkan
a takaró kockái

Kopriva Nikolett

Fellebbenő függönyök

A kocsma  koszos asztalára könyököltél,
s szívtad a cigit. Vártad,
hogy megszólaljak.
De engem akkor nem érdekelt más,
csak a pillanat. Ez.
Ez az egyedüli.
Meg a gomolygó füst a szádból.
A sör nedves címkéjének a sorsa, melyet
ujjaid közt forgattál.
A ellohadó szikrák a hamutartóban.
Te pedig csak néztél -
Fekete, hideg tekinteted
akár egy jéggé dermedt vár
előszobája.
A kimondatlan gondolatok,
a káosz
szinte tapinthatóvá vált.
Mégis
mellettünk zajongott az élet akkor,
zsibongott a tér,
s az alkohol szaga lázasan
terpeszkedett a helységben.
Emlékszem,
azon az estén a szenvedélyben
fuldokoltunk órákon keresztül.
Pedig olyan volt, mint valami
erőszakjelenet egy profi thrillerben.
Jó színészek lennénk.
Mégis hazugan bámulnánk
a közönség képébe,
hisz valójában
a valóság lenne a színpad.

Kopriva Nikolett

Sodródás

(Zene: kötelező)

Amikor beléptem az előszobába, te az asztalnál ültél. Egy ócska, kifogyott tollat szorongattál a kezedben, abban a reményben, hogy még írni fog. (Nem, már soha többé nem fog)

- Azt hiszem, láttalak már egyszer - szólaltál meg halkan, megállapodva homlokom fürkészésében. De én nem mertem rád nézni. Hisz olyan hideg voltál mindig is..Hajad már-már jégdarabkás, havas...De ez nem az időjárás műve. Valahonnan belülről jön, szinte látom, amint szétburjánzik testeden, mégis élsz, mert te magad élteted.

- Igen, voltam itt - feleltem. - Még korábban...egy éve.

Nem emelted el tekinteted egy pillanat erejéig sem. Kezdtem azt hinni, kihívó az öltözékem. Pedig csak egy fekete, földig érő ruha volt, lecsúsztatva a vállamon. Reszketni kezdtem.

- Teát? - kérdezted.

- Nem, köszönöm - mondtam összezavarodva. Csak mihamarabb el akartam tűnni innen. Éreztem, amint beborít a fagy. De nekem elég a sajátom is, nincs szükségem még többre. Elképzeltem a szobát hóesésben. Tökéletesen beleillett a képbe.

- Kicsit hideg van idebenn. Nincs szigetelve a ház. És nicsak, havazik odakinn... - kimerengtél az ablakon üveges szemeiddel. Mintha egy egészen más világban járnál. Azt hiszed, el tudod rejteni, de nem, hisz ... pont akkor, abban a pillanatban csúszott le a maszkod sarka. És én épp akkor emeltem fel a fejem. Láttalak. És ne, ne mentegetőzz.

Sírok talán?

Nem hiszem el...hisz mikor beléptem, még nyári szellő kúszott át a kerteken, és a hold vörösen izzott. De most már alig látszik a téli felhőktől, és amennyi látszik is belőle - csak egy fehér, üres golyó. Elpusztítottad a meleget, s nevetsz magadban, mert végre megnyugvásra leltél.

Pedig én csak egy találkozóra jöttem, nem veled, egyik bátyáddal, de isten tudja, hol lehet. Pedig én csak azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan juthatok el a Holdra, épségben, úgy ahogy múlt éven ígérte, egy tavaszi estén, mikor erre terelődött a téma...Azt mondta kivisz, és otthagy, hogy megpróbáljak értelmet adni a semminek, és átérezzem az űr misztikus rezzenéseit, mely elhalkít minden zajt, elnémít minden szót...egyszerűen csak megnyugtat. És most úgy éreztem, elérkezett a pillanat, de nem találtam itt senki mást, csak téged...Talán valami ócska becsapás, hisz ...a tél már elmúlt, most mégis havazik szüntelen. Tudom, te tetted.

- A bátyám azt ígérte, felvisz a Holdra, ugye?- kérdezted aztán, és újból rám emelted tekinteted. Láttad megrökönyödésem, azt, hogy nem értem. Szinte mezítelenül álltam ott előtted, levetkőzve azt a személyiséget, amit mutatni akartam feléd. Már nem tudtam magamon tartani.

Bólintottam.

Erre köves mosolyra görbült a szád.

- Mondd, mit keresel ott? - kérdezted, és közelebb léptél. - Gyerek voltál még, mikor mondta...Tényleg elhitted?

Igen elhittem. Mindent, egytől egyig. Nem értettem, mit beszélsz...tavaly volt..tavasszal. Akkor láttalak téged is. Ártatlan voltál, talán még mindig az vagy...Mondd, mit akarsz ezzel mondani?

- Egy éve volt. Ilyen könnyen elfelejtetted? - kérdeztem halkan.

- Mindent értesz, csak még nem tudsz róla. Én...nekem nem szokásom felejteni. Viszont te felnőttél.

- Te pedig semmit sem változtál...

- Nem...Egy nap azzal keltem fel, hogy nem öregszem meg. És lám...Elhatározásom szilárdabb, mint valaha. Még mindig. Pedig csak akarnom kell, hogy véget érjen...

Szemeid teljesen megigéztek. Dohánnyal kínáltál, a ezt valamiért elfogadtam. Túl feszült voltam már, hogy csak úgy, puszta illemből visszautasítsam, ahogy az emberek szokták. Mekkora hülyeség. Egyáltalán mit jelent az, hogy "normális"? Ez is csak egy ócska fogalom a többi közül, melyet az emberiség teremtett meg, amely valójában nem is létezik, hisz...ha részletesebben belebocsátkozunk...rá kell jönnünk - nincs olyan, hogy "normális." Amikor pedig rád nézek, te méginkább megszilárdítod ezt az álláspontot bennem. Vajon miért...?

- ...mert én mondtam ezt neked, Lynn. Hát nem emlékszel rá? - tetted fel erre a kérdést.

És feltetted, és...én féltem ezek után bármire is gondolni, mert tudtam - te látod. Kicsit lefagytam, és mélyen a szemedbe néztem.

- Miről beszélsz? - kérdeztem.

Felhúztad a szemöldököd, gyerekes, ártatlan mosolyt öltöttél magadra, és megfogtad a kezem. A meztelen vállamat fürkészted, mintha szemednek megkönnyebbülés lenne a fehér bőrt szemlélni. Láttam, te sem érted egészen.

Aztán hirtelen elszomorodtál. Átsuhant rajtad a melankólia szele, s tanyát ütött közeledben. Te mégcsak meg sem próbálsz ellenkezni.. Talán pont ez az, amit elrejtesz mások elől, ezek elől a szürke falak elől, mikor teljesen magad vagy.

- Tudom, most látsz teljes valómban. Nem is bánom. Nagy vagy már, Lynn. Nem hittem volna, hogy ennyi év után újból...- elcsuklott a hangod. De nem érdekelt. Elengedtem a kezeid, az ablak felé léptem hirtelen, és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne reszkessek.

- Kérlek, mondd el, hol a bátyád? - kérdeztem kicsit kétségbeesetten a tanácstalanságtól.

Átsétáltál a szobán - lassú, kimért léptedid voltak. Kicsit kopogott a lábbelid. Még a lélegzetvételeid is hallom, ha jobban koncentrálok. A foszlányos levegő szinte életre kelt körülöttünk. Rád néztem, te visszanéztél, elkaptad a tekintetem, és nem engedted, hogy elpillantsak...Majd közelebb jöttél, és kérdésemre kérdéssel feleltél:

- Létezett ő egyáltalán?

...és csend. De nem bírtam sokáig.

- Igen, létezett, megígérte, hogy felvisz a Holdra, múlt éven, tavasszal! És látni akarom! A Holdra akarok menni!- emeltem fel a hangom azzal a fajta magánnyal, kétségbeeséssel, mikor az ember majdnem minden pártfogoltját elveszti egy társaságban, mikor azt látod, ők értik, miről van szó, de...rád... mégcsak rád sem hederítenek - kirekesztetté válsz, csak mert más álláspontot képviselsz. Nem tudom, miért pont ez a példa jutott eszembe. Bárcsak tudnám....

- Kicsi Lynn...Mégis mit mondhatnék neked? A bátyám...a bátyám ott maradt.

- Hol "ott"?

Majdnem sírtam.

- Ott, abban az álomban. Még a gyerekkorodból...Ott megtalálod. Csak álmodnod kell. De nem ígérhetem, hogy sikerül. Hisz évek teltek el azóta. Apró kislány voltál még. Nagyon szeretett, és igen, felajánlotta, hogy felvisz. De ahhoz, hogy felvigyen...előbb őt kell megtalálnod. Az is lehet, hogy fel sem fog ismerni...És számtalan álom van, Lynn. Mit gondolsz, sikerülhet ezer meg ezer álom között bóklászva rálelned a helyesre, ahol a megtalálod őt? - kérdezte, s egyenest a szemeimbe nézett.

Álmok...szóval...minden, amit eddig hittem, az...Meg sem tud fogalmazódni bennem. Mi lesz, ha felkelek?

- Fel fogok kelni?

Elmosolyodtál.

- Ez a te döntésed. Itt maradhatsz. De vajon ez a te utad? Érdemes? Ezek olyan kérdések, melyeknek kiderítéséhez elég mélyre kell leásni. Tudod, nem hittem volna, hogy visszatérsz. Egész más lettél, és önzelemből mondhatnám, hogy maradj pár napot, de nem lehet...

- De, igenis...látni fogjuk még egymást. Még keresni foglak. Megígérem - mondtam, kissé elszorult hangon.

- Nem biztos, hogy megtalálsz - Hideg szemeid most a hóesést bámulták. Azt kívántam, bárcsak rám néznél, mégsem tetted. Szinte éheztem a tekinteted, azt, hogy megnyugtass, és azt mondd, itt leszel, ha visszajövök.

- Tudod, én is csak sodródom az álmokban -mondtad lassan. - Mikor hol bukkanok fel...Ez a kis szoba a tanyám, itt mindig megtalálnál. De ez a szoba sem áll egy helyben...vándorol. Csak egy ajtó jelzi, hogy létezik, az álmok hullámaiban. És általában zord vidékeken jár...veszélyes lenne arra kóborolnod. Tudod...ez a szoba félig-meddig én magam vagyok. Ezért ilyen...amilyen. Hiába gyújtok tüzet - már nem ég, kialszik rögtön. Szél tépi az ajtót és villámlik. Ne, ilyen tájakra, ne gyere...

...és ahogy kimondtad, mintha halványulni kezdtél volna. Próbáltalak megérinteni, de már csak a levegőt markoltam. Holott ott voltál előttem - láttalak. De testi valód...egyszerűen mintha foszladozott volna. Könnyek gyűltek a szemembe, Ne, kérlek, még ne...! Még nem mondtál el mindent! Vissza akarok jönni!

Nevetni kezdtél...Kacajod visszhangzott a hullámokban. A falak leomlottak, a padló mozogni kezdett, te távolodtál...

- Keresd...keresd az utat a Holdra! Majd egyszer...egyszer talán még találkozunk ott!

Ezzel végleg eltűntél.

Azóta nem láttalak,

De tudom, egyszer majd én is csak egy alak leszek az álmok óceánjában, s szobáról szobára fogok vándorolni, kertekről kertekre és viharokról viharokra...Tudom, rádtalálok...hisz valahol ott van egy kis ajtó, melyen még csak jelzés sincs, kopott és régi...de sodródik a hullámokkal. Benne pedig ott bújsz te. Annyi kérdésem van még, el sem hinnéd...Rengeteg mindent kell még megkérdeznem tőled.

Mindez pedig épp elég, hogy elinduljak...

Kopriva Nikolett

Valójában semmi sem változott, minden ugyanaz maradt

Hangok a feketeségben.
Alkoholtól bűzlenek az utcák, s részeg ordítások
követik egymást
az éjszakában.
A járdán haladva, most zene nélkül,
mindenki életéből elkapok
egy apró darabot, amint épp társuknak mesélik
a tegnapot.
Én csak egy feketekabátos idegen voltam, aki
semmiképp sem akart
a szembejövők szemébe nézni.
Gyors léptekkel haladtam előre,
isten tudja hova, hajnali fél3-kor,
azon gondolkodva, hogy miért vagyok képtelen
már vagy 19 éve nem gondolkodni.
Leültem néhány padra, s az órámat néztem.
Az idő lassan telik, a reggelt várva.
Pedig én sosem szoktam, csak akkor...
úgy éreztem, talán tiszta lappal fogok kezdeni mindent,
ha látom
felvörösleni a napot.
Nem így történt,
addigra már
elvesztettem az időérzékelésem,
és kínzott a bűntudat, mert
az utolsó cigim nem adtam
oda a kéregető koldusnak
a vasútállomás előtt.
Önző voltam,
mint általában,
pedig csak arra vártam, hogy
valakinek elmondhassak mindent.
Senki sem ült le mellém, és ha jól átgondolom,
talán én sem ültem volna le magam mellé.
4 órára már a félelmem is alábbhagyott.
Már csak mentem előre,
sápadt élőhalottként, beesett képpel,
cigivel a számban a hosszúnak tűnő úton.
Belenéztem egy-két ember szemébe,
de
vagy túl sokat láttam meg,
vagy épp semmit sem.
És épp ez a vicces az egészben:
végletek, végletek mindenütt.
Eszmélni sem elég, máris jön valami,
ami mindentől elüt, s a maga oldalára ránt
anélkül, hogy észrevenném.
Minden idegenné válik előbb-utóbb
már csak
idő kérdése.
S nem, nem a negatív világszemlélet:
a valóság teszi.

A hazafelé vezető úton
újból félni kezdtem az emberektől, pedig
az ég alja már világosodott.
Borzongtam,
mint valami félős gyerek,
akit elhagytak a szülei éjnek idején,
aki attól fél, előbújik a szörnyeteg,
ha a sötét bokrok mögé néz.
S közben rájöttem:
valójában semmi sem változott,
minden ugyanaz maradt.


Kopriva Nikolett

Zene, aláfestésnek

Egyszer
valamikor régebben
verejtékben úszva riadtam föl egy álomból
hajnali 4 óra körül. Hirtelen azt sem tudtam, hogy
ki vagyok, mi a nevem, hol fekszem épp. Csak
mérhetetlen félelem
fojtogatott, bár csupán pár másodperc volt az egész.
Emlékszem, téged láttalak benne.
Az a kockás ing volt rajtad, melyet alkalmanként
használsz csak. S a farmernadrág, tudod, az öreg, elnyűtt,
melyet még a közös barátainktól kaptál, valamikor
a századforduló előtti időkben.
Önfeledten sétáltál a vasúti síneken, haláli nyugalommal,
valami dalt dudorászva, egy szál gyermekláncfűvel a füled mögött,
cigivel a szádban. Én pedig feszülten figyeltelek, valahonnan
távolról, érezve a bajt, mikor...hallottam,
hogy már fütyöl a vonat. A sorompók villámgyorsan
zárták el az utat a kocsik elől. A lámpa fénye sürgető piros
cikázásba kezdett.
A szívem ugyanígy zakatol, ordítani próbálok,
de egy hang sem jön ki azon az átkozott torkon. Mintha
pont akkor, abban a percben nőtte volna ki magát
egy hatalmas daganat
a légcsövemben, mely mindennemű próbálkozást eltorlaszolt,
erőszakkal. És el is tűnt, mikor nagy robajjal
elvágtatott.
Te mégcsak meg sem hallottad közeledtét.
Szinte eggyéváltál a masinával, és én
sikítottam,
hiába.
Aztán már csak annyit éreztem,
hogy zuhanok a föld felé, lassított felvételben,
mint valami amatőr akciófilmben. Az aszfalt érdes és meleg.
Érzem, ahogy belémolvadnak a kövek.
Nem tudom már, mire riadtam fel, de azt igen,
hogy hangos volt.
Te mégis gyermeki nyugalommal, rezzenéstelenül feküdtél
közvetlen mellettem totál meztelenül.
Csak egy pillantást vetettem rád, majd megállapodtam
a fehér plafon fürkészésénél. Az ereim még
lüktettek, a szívem,
akár egy háborgó óceán. .
Az volt az első perc, mikor átfutott az agyamon,
mi van, ha szeretlek. De
igyekeztem elhesegetni elmémből
a félelmetes gondolatot, mintha ez az elme osztályrésze
lett volna.
Mégis furcsa volt és idilli. Már csak egy esetlen zene hiányzott
aláfestésnek.


Kopriva Nikolett

A lejtő utolsó előtti fokán

Sosem volt beszédes ember. Nem volt az erőssége, és főképp azokkal értett "szót", akikben szintén megvolt ennek a tulajdonságnak, vagy minek, a szele. Ám lényére vér tapadt, amióta csak élt. Már születése balsors volt az egész családra nézve -  édesanyja belehalt a fájdalmas szülésbe. Apja is megtébolyodott nemsokára, beleroppant felesége hiányába.  Ő pedig menekülővé, különccé, kitagadottá vált. Az a maradék rokon is elpártolt tőle, akik még életben maradtak. Valósan rettegtek a kölyöktől, attól tartottak, rájuk is őrületet, halált hoz. Átkozottnak titulálták. Kezdetektől az utca gyermeke volt. Mikor melyik utcáé...Vándorolt városról városra, kereste a száméra megfelelő helyszínt, ahol még munkába is állhat. Hobbija a cigi és a fű, valamint a hosszas merengés...Azt mondogatták róla, filozófus alkat. Ritkán akadt könyv a kezébe, de ha lehetősége megvolt rá, olvasott éjjel-nappal. Nyugodtnak és békésnek vélték, aki elvan a kis világában, s nem zavartatja magát a kinti dolgokkal. Jól tudta leplezni analitikus természetét. Anélkül figyelte meg az embereket és a világot, hogy bárkinek is feltűnt volna.

- A tüdőd olyan, mint egy poros-véres zsák - jegyezte meg egyik nap Lynn, akit akkoriban a csajának nevezett. Bugyuta répavörös lány volt, karcsú és enyhén szeplős, ám síkhülye. Együtt laktak egy lerobbant kis kégliben, féreglyukban, amit Jim a benne lakott,  magáramaradt öreg halála után sajátított ki magának. Az együtt töltött napjaik ivásról, szívásról és dugásból álltak. Néha dolgoztak, különböző alkalmi munkákat vállaltak el. De még ami volt, azt sem értékelték. Az volt az életfilozófiájuk, hogy "éljünk a napnak, és haljunk meg mihamarabb, mert a világ egy szar hely."

Egy nap Lynn, egy kemény kielégülés után rákönyökölt Jim mellére, s a megszokott, bugyuta vigyorával bámult bele arcába.

- Kölyköt akarok, Jim. Csináljunk gyereket! - mondta félelmetes könnyelműséggel és lelkesedéssel.

Jimnek az a halvány mosoly is lefagyott az arcáról, amit még magára tudott erőltetni. Egy mozdulattal dobta le magáról a lányt.

- Te meg mi a francról beszélsz?

- Családot akarok! Normális életet! Nem zavarna nekünk, s jó szülei lennénk, hidd el! - mondogatta a lány vézna, vékony, nyávogós hangján.

- De én kurvára nem akarok ide senkit. Tönkretenné ezeket az idilli pillanatokat, elgondolkodtál már ezen?! És amúgy is...- halkult el Jim, maga elé nézve- olyan elcseszett ember lenne, mint amilyenek mi vagyunk. Semmi értelme világra hozni.

- Nem vagyunk elcseszettek, Jim, tévedsz! Fantasztikusak vagyunk! Ő pedig ugyanolyan fantasztikus lenne, mint mi! Gyereket akarok! Gyereket akarok, a kurva életbe! - visítozta Lynn szánalmasan, s rácsapott a fiú mellkasára.

- Húzz a francba! - lökte el magától feszülten a másik az pedig a földre vágódott. Volt ebben némi szándékosság. Erre kínos csend állt be. Jim rágyújtott, Lynn pedig alig eszmélt porig alázott helyzetében. Még ez is nehezen jutott el apró agyáig.

Szép kis "pár" voltak. Ha valaki bármelyiküknek is felkínálta volna azt a lehetőséget, hogy ha kinyírja a másikat, akkor kap egy fél zsák aranyat jutalmul, akkor gondolkodás nélkül egymás oldalába vágták volna a kést. Sőt, talán még ki-be húzogatták volna, s röhögtek volna a másik szenvedésén. A szeretet fogalmát nem ismerték, még ha néha képesek is voltak azt a látszatot kelteni. De csak puszta látszat volt. Hisz szükségük sem volt szeretetre...Nem ismerték ezt a fogalmat vagy érzést, és őket sem szerette soha senki sem.

Lynn, miután kapcsolt, hogy mi van, bénán feltápászkodott, majd dührohamba tört ki: káromkodott, átkozódott, az anyját sértegette. Még egy üvegvázát is Jim felé hajított, mely darabokra tört a fiú testének ütődve. Kicsit sebezte csak meg, de az ügyet sem vetett rá, csak annyit mondott:

- Hülye kurva...- Ezzel kiballagott a konyhába, s nyugodtan szívta tovább cigarettáját. Lynnt ez méginkább feldühítette. Utánaszaladt, és elkezdte széttörni azt a kevés tányért és poharat is, amilyük volt. Tomboló viharként söpört végig a rozoga konyhán, közben pedig harsányan üvöltözött, obszcén, alattomos kifejezésekkel dobálózva.

- Szemétláda! Úgy bánsz a nőkkel, mint a kutyákkal! Mégis mi ütött beléd, te szerencsétlen alkoholista?! Semmit sem értél el ebben a kurva életben! Semmit! A szüleid is gyűlöltek, mindenki gyűlölt, én is gyűlöllek! Semmi értelme az életednek! Semmi értelme! Semmi!

Jim erre már nem tudott uralkodni magán - a falhoz dobta a lányt, és erősen megszorította a nyakát. Szemeiben ott ropogott a gyűlölet és a sértettség lángjának egyvelege. Nézte egy darabig fuldoklását, de elengedte, mielőtt eszméletét vesztette volna. Az pedig fuldokló köhögésbe tört ki, és valami ismeretlen nyelven hadart összevissza, melynek még mindig az volt a lényege, hogy Jim egy őrült fasz. Aztán sértett toporzékolásba és bőgésbe kezdett.

De Jim már ügyet sem vetett rá. Érezte, hogy Lynnek igaza van.Talán még sosem érezte ilyen intenzíven. Üveges tekintettel bámult ki az ablakon, furcsa törékenységgel és magatehetetlenséggel. A cigit sem volt ereje tovább szívni. Mikor Lynn abbahagyta a sírást, megrökönyödve bámulta.

Ekkor a fiú belenézett szürke, könnyes szemeibe, s csupán ennyit mondott halkan:

- Tőled sosem kellesz gyerek.

Aztán lassan kisétált a házból...

Kopriva Nikolett

Darabok a külvilágból

Sosem szerettem villamoson utazni.

 De akkor, azon a reggelen kénytelen voltam. Nehéz nap lesz- gondoltam. Egy csomóan ültek benn rajtam kívül, pedig 6 óra sem volt.

Egyáltalán minek jár villamos ilyenkor? És minek kell ezeknek már ilyen korán itt lenniük? Én ha tehetném, aludnék, vagy...elszívnám az első cigim az első kávém mellett az udvaron.

Ilyenkor még kábák az emberek, és mindenki sóhajtozva figyeli a másikat, vagy a talapzatot. Ennek csupán annyi az előnye, hogy kevesebb az esélye, hogy megszólítsanak.

- Nem szereted, ha megszólítanak, igaz? - kérdezte hirtelen egy mellettem álló furcsa idegen. Eddig nem figyeltem fel rá, az előbb szállhatott be. Felnéztem.  Raszta haja volt, és Korpiklaani-felsője. Erős dohány- és fűszag áradt belőle. Halványan mosolygott, de mégcsak rá sem emelte a tekintetét. Enyhén felháborított a kérdése, ám igyekeztem elsöpörni feszültségem radikális gyülemlésének látszatát.

- Ezt meg honnan veszed ? - kérdeztem "nyugodtan."

- Csak kérdem. És...utálod az embereket. Eltaláltam?

Izzadni kezdett a kezem, és az eddiginél is gyorsabban kalapált a szívem. Igen, az emberek nagy részétől undorodtam, de röpke boldogság suhant át bennem, valahányszor arra gondoltam, hogy van még néhány érdekes és értelmes lélek. Ezeknek megismerésre úgy reagáltam, mint kapzsi pénzéhes egy aranybánya felfedezésére...

- Mégis miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket? - kérdeztem.

- Tudod, ma reggel, mikor felkeltem...hirtelen az a gondolat jelent meg bennem, hogy valójában...mennyire kevés időnk van. A percek telnek, és észre sem veszed, hogy már véget is ér a nap. De véget ér. És este, mikor egyedül maradsz a sötét szobában a gondolataiddal, rájössz, hogy mennyi időd lett volna, hogy tegyél valamit, amitől többnek érezheted magad...És nem tetted meg.

- Ismerem az érzést.

- Igen...és most itt egy újabb nap...

- Akkor talán tenned kéne valamit, nem?

- Ez nem így működik...Lehet csinálok valamit, amiről azt hiszem, az...De a közeledésem felszínes, és nem vagyok benne teljesen, az agyam elkalandozik, teljesen máshol járok. Még nem tudom, hogyan javíthatnék ezen.

- Sajnos ebben nem tudok segítségedre lenni.

- Persze, elhiszem, hisz még te sem kászálódtál ki belőle. - mondta betegesen csillogó szemekkel.

Aztán szép  napot kívánt, és leszállt...

Életem egyik legfurcsább beszélgetése volt.

Vannak érdekes emberek -gondoltam.

Miután leszálltam a villamosról, a metrólejáró felé indultam. A felkelő nap sötét narancssárgára festette az épületek falait. Kétségtelenül szép volt a reggel. Pont ezért álltam meg a legközelebb eső parknál. Leültem az egyik padra és rágyújtottam. Belenéztem a reggeli ég szemébe, és kizárva a külvilág zajait, elvesztem a füst és a természet bódító mámorában.

De pár perc elteltével újból megzavartak. Leült mellém egy lány. A szemén el volt mosódva a fekete szemfesték, sapkáját jól fejébe húzta, mely alól kibukott sötétvörös haja. Kissé meggyötört volt az arca, hosszú estéje lehetett.

Rajtunk kívül csak egy idős pár ült a park végében. Nem értettem, mi a francnak ül mellém...Jól kifogom ma az embereket, gondoltam. Kicsit kérdően nézhettem rá, de nem akartam megsérteni.

- Lehetek olyan pofátlan, hogy kérek egy szál cigit? - kérdezte. Mély volt a hangja. Ez kicsit szimpatikussá tette. Tetszettek a mély hangok.

Szótlanul felé nyújtottam a dobozt. Kihúzott egyet, meggyújtotta, és egy jó nagyot szívott. A keze remegett...

- Minden rendben? - kérdeztem. Elég hülye kérdés volt...

Habozott. Zsebretette egyik kezét, és kicsit magábahúzódott. Hűvös volt a levegő.

- Tudod, ha húsz év alatt nem döglök meg, valószínű kinyírom magam. Nem leszek hajlandó tovább tartózkodni ebben a mocsok életben.

Meglepődtem, hogy az emberek nagy részével ellentétben ő sem valami üres dumával jött. Ma nagyon kifogom az embereket, úgy tűnik... Lehet van valami a kisugárzásomban, ami azt a látszatot kelti, hogy a segítségükre lehetek.

Mosoly jelent meg a szám szegletében.

- Húsz év...Az rengeteg. Számtalan dolog történhet még addig. Kicsit sietősen döntesz, nem gondolod?

- 15 éve várok változásra, de minden csak rosszabb. Amióta az eszemet tudom, csak a szart tapasztalom.

Nem is gondolta volna, mennyire át tudtam érezni a helyzetét...De azt is tudtam, hogy nem a túlzott empátiámat kéne elsősorban tudtára adnom, most, hogy már csak perceink lehettek hátra a beszélgetésből, hisz sietnem kellett a metróra. És amúgy is...nem is ismertem.

- Igen, elhiszem, de ugye tudod, hogy ez azért van, mert a szart várod? Tisztában vagy azzal, hogy te nem kaphatsz mást, csak a szart, és pont ez a gondolkodás segíti hozzád a következő adagot.

Jézus...ezt most tényleg én mondtam? - futott át agyamon a gondolat. Erre újból rágyújtottam.

- A kiforrott dolgokon nehéz változtatni.

- Hidd el, tudom, de az embernek néha túl kell lépnie a maga kis butaságain.

- Ezek nem "kis" butaságok.....- horkant fel, és a hajába markolt.

- Jó, akkor a nagy butaságain, ha így jobban tetszik. - mondtam meglepő nyugalommal. És furcsamód valóban nyugodt voltam.

- Hülyének nézel, mi?

- Nem, dehogy...- vágtam rá rögtön. Tényleg nem néztem hülyének, és teljes mértékben megértettem a helyzetét. - Ezt én is végigcsináltam. Ha érdekel, majd egyszer elmesélem.

Hamarosan felállt azzal, hogy inkább hazamegy. Csak remélni tudtam, hogy nem nyírja ki magát nagy bánatában még ma.

Ezután folytattam utamat a metrólejáró felé. Mindenki a munkába sietett, és a tömeg egyre csak növekedett. De valahogy figyelmen kívül hagytam már, és arra gondoltam: ez lenne a normális állapot a külvilággal szemben...Igy kéne hozzáállnom.

A metró hamarosan megérkezett. A legvégén foglaltam helyet. Mindenki beszélgetett, vagy a telefonját nyomkodta. Én a sötét "kilátásra" figyeltem. De hamarosan elém állt egy fiatal pár...legalábbis párnak néztek ki. A beszédük és szilárd testük elnyomták a szemközti ablakot.

- Sajnálom. Esküszöm nem tudtam, hogy ez így fog érinteni téged. - mondta a nő.

- Félreérted, nem érint sehogy. Ez nem az én problémám, egyedül a tiéd. Csak néha kiábrándítanak az emberek. Sosem tudnám megcsalni azt, akit választottam. És nem akartam közreműködni ebben a tettben.

- Ne gondolj erre, az én hibám.

- Még szép, hogy a tiéd. Többé ne keress, ezennel végeztünk. Ja, és kicsit belenézhetnél magadba. Egy öt éves párkapcsolat beszennyezése egy ilyen kis futó kalanddal igazán nyomasztó tény...Bár...hm, nők...nem is értem, miért lepődöm meg.

- Ne háborogj itt nekem, gyerekes vagy! Ráadásul te is közrejátszottál a tettben!

- Még én vagyok gyerekes? Te kezdeményezted a dolgot, nem tudtam, hogy valójában csak vígasztalódsz, mert unalmas ugyanazzal az emberrel dugni...De tudod mit? Már nem érdekel, csak néha meglepődöm az embereken, és...

- Most letolatsz egy újabb monológot...Anyám...A sérült lelkű kisfiú...mindjárt elsírom magam!

A férfi felhúzott szemöldökkel, meghökkenten nézett a nőre.

Nem is tudtam, melyiket kéne jobban sajnálnom. Csak úgy villogtak az éles szavak a fülledt levegőben.

- Egyre jobban undorodom tőled...

- Akárkit megkérdezhetsz ezen az átkozott metrón, senki sem fogja megérteni, miért olyan nagy tragédia ez neked! - szemétkedett tovább a nő.

- De...Úristen, nem rólam van szó, hanem rólad, te hitvány szőke liba!

- Mégis hogy merészelsz így beszélni velem???

Szegény férfi már nem tudott mit mondani, és jobban is tette, végignézett a tömegen át a kijelzőre. Az arcán megjelent valamiféle megkönnyebbülés...A következőnél le fog szállni. A nő csak hisztériázott tovább, de a férfi már meg se szólalt, s ez méginkább felingerelte. Vannak még tisztességes emberek. Amikor a metró megállt, úgy szállt le, mintha nem is ismerte volna a mellette álló személyt. A nő idegesen utánakiáltott, és utána akart menni, de az ajtók még időben bezáródtak. Zaklatottságot, haragot és mérhetetlen kétségbeesést szórtak szemének ocsmány villámai. Néha fáj az igazság...

Nemsokára én is leszálltam. Nem akartam elmélkedni az előbbi párbeszéden és helyzeten, az előbbieken sem. De átfutott rajtam egy pillanatra a gondolat, hogy a raszta fiúnak vajon milyen lehet a napja...vagy hogy a depresszív vörös nem nyírta-e még ki magát...és hogy mit fog érezni ez a nő, ha magához tér...

A nap további részében már nem gondoltam rájuk.

Rágyújtottam, zenét kapcsoltam és nyugalommal megtelve ballagtam végig a fákkal szegélyezett úton.

Kopriva Nikolett

Hajnal az ablakban

Egy ablak és az izzó hold
betekintés
mégis nagy a köd
és minden nap ez van
kiáltottam egy darabig
de most már csak némán ülök
Kéne egy hamutartó,

A bohókás hajnal megcsalta
az éjjelt
és újból világos az ég
de még nem egészen
s pont ezért él bennem a kép
valami tisztát látok
az utak kihaltak
az emberi testek még nem szennyeznek
csak felkészülnek
de már pereg a perc és pereg az óra
mintha várnám
pedig dehogy
megállítanám az időt
ha kell festek az arcodra
vagy
létrát állítok a Hold csücskéhez
hogy felmászhass
csak segíts itt maradni
a hajnal pírjában
otthon.

Nicky

Kilenc perc

(Zene: kötelező.)

Kilenc perc után felriadtam. És hűlt helyét találtam.
Eltűnt. Azóta nem találkoztunk.

- Álnok vagy! Álnok vagy! Mihaszna semmirekellő, aki csak magával törődik és el akarja élni, hogy mások is sajnálják! - rivallt rám álmomban szikrákat szórva, mérhetetlen indulattal.

Semmit sem értettem.

Minden olyan homályos volt.

- Egyáltalán ki vagy te? - kérdeztem. Szavaim visszhangzódtak a fehér lebegésben. Majd hirtelen minden elkezdett szürkülni.

Azóta is szürkék az álmaim.

Megingott, felszökött a magasba, s visszatérve egy tükröt fogott könnyed fehér kezeiben. Gonosz vigyor jelent meg arcán. Elém tartotta.

De...nem magamat láttam benne. Egy szakállas, kopott kalapos szivarozó vénember bámult vissza rám kajánul, megropogtatva húsos ujjait. Értetlenkedve néztem, egy hang sem jött volna ki a torkomon.

És ő...felnevetett:

- Ni-ni! Hát te vagy az? Tényleg te?! - Szavai mély, fuldokló vihogásba torkolltak.

Nem értettem.

Nem értettem.

A tükröt tartó alak ezután két kezével törte darabokra keze tartalmát. Az öregember hangos nevetése fokozatosan elhalkult, szertefoszlott. Már csak a szilánkok maradtak...de belátva, hogy már soha többé nem lesznek egy egésszé, azok is eltűntek. Csak egy adag halvány port hagytak maguk után, több semmit.

Az alak kezéből pedig nem folyt vér. Nem, egyszerűen csak...egy percre elhalványultak az ujjai, ennyi volt, majd rögvest helyükre álltak...

Épségben.

- Anya, te vagy az? - kérdeztem kétségbeesetten - Anya!

Hangom hallatán közelebb jött. Tisztán és fehéren lebegett előttem hófehér arca.

Ekkor kellett belátnom: nem ismerem őt.

- Nem ismerlek!

Egy szót sem szólt hozzám. Némán állt előttem, s a szemeimet bámulta. Nem láttam benne haragot.

Nem láttam benne feszültséget.

Csak egy adag semmit.

Minden érzés, mit névvel lehetett illetni, elillant ködös lényéről. Félelmetes volt, mégis megnyugtató. Ijesztő, de tiszta.

- Egy ellentmondás vagy - suttogta.

Lehellete almaillatot sugalló szellőként foszlott szerte a szürke térben. Felhúzta a szemöldökét, pont úgy, ahogy a megelégedett emberek szokták, majd hátralépett.

Megjelent egy szál cigaretta a kezében.

Megszívta, és kitüsszentve a füstöt eggyévált vele...És elillant.

- Várj! - kiáltottam utána.

De csak önmagam visszhangja válaszolt kísértetiesen, idegesítő ismétléssel.

Fülemhez tapasztottam a kezem.

Gyűlöltem visszahallani a saját hangom.

És akkor, abban a percben, hogy megfogant bennem ez a gondolat, hirtelen vad szél kerekedett.

- Én is gyűlölöm hallani a hangod! Én is! .. Én is! .. Én is! - dübörögte a vihar mennydörögve.

Gőzölgő dühvel száguldozott a semmiben, siralmas jövőt hordozva méhében. Nem bántott, csak körözött mellettem haragosan. Én meg csak álltam, nem éreztem félelmet.

Pár óra múlva elcsendesedett - nem tehetett mást.

Egy távolabbi zug felé vonszolta magát, és lepihent.

Vetett egy pillantást a messzi fekete ködben hempergő földgolyóra, megcsóválta a fejét, majd mély álomba szenderedett...

És én felkeltem. Kilenc perc...ennyi lehetett. Hűlt helyét sem találtam.

Eltűnt.

Azóta nem találkoztunk

soha többé.

Kopriva Nikolett

Három év hallgatás

Arra ébredtem, hogy egy magas plafonos szobában fekszem, melyet narancssárgára festettek a lemenő nap sugarai. Az ablak félig nyitva, a lágy szellő kellemesen játszadozott a piros-sötétkék-világoslila függönyökkel - mindhárom ablakhoz más színű járt. A falakat rajzok borították, valamint poszterek. Felültem és szemlélődni kezdtem. Meglátva a fekete, mázolt gitárt az ágy mellett, valamint egy bekeretezett fotót édesanyámmal, az ecseteket, rájöttem, hogy a saját szobámban vagyok. Sóhajtást követve feltápászkodtam, és zenét kapcsoltam (The Old Dead Tree: We Cry As One…). Rágyújtottam, és mélázva bámultam ki az ablakon. Vajon mennyit aludhattam…vajon milyen erős lehetett a roham, ha semmire sem emlékszem. Pár perc elteltével nyitódott az ajtó, s anyám jött be, csészével a kezében.

-          Már megint ezt a dübörgő zenét hallgatod, drágám – mondta kissé aggódóan. – És még dohányzol is mellé…Igy sosem lelsz békére!

Mit tudhat ő az én békémről…Nem mondtam semmit. Szemrehányó pillantást intéztem felé, majd kőmerev tekintettel újból a kinti naplemente látványán pihentettem a szemem. Nem értettem anyámat. Ahogy belép ebbe az átkozott szobába, ugyanazzal kezdi: megjegyzi, hogy mit csinálok rosszul. Ha nem flegmán viszonyulok hozzá, akkor már csak a düh marad – az pedig se neki, se nekem nem lenne kellemes. Bölcs döntés volt csendben maradnom…azt hiszem. Ha az ember tudja, hogy a labda visszadobása csak robbanáshoz vezet, nem ajánlatos másképp cselekednie, hacsak nem érzi magát alkalmasnak a vitatkozásra és dobálózásra. Én így gondolom.

-          Hogy aludtál, hm? – kérdezte, miután tudomásul vette, hogy nem áll szándékomban reagálni a kijelentésére. Haboztam, majd anélkül, hogy ránéztem volna, szóra bírtam magam:

-          Nem tudom. Mélyen. Mintha kómából keltem volna.

-          24 órán keresztül aludtál…Az orvos azt mondta, most már napjában kétszer kell bevenned a gyógyszereket.

-          Csodás hír – mondtam gúnyos mosollyal, s egyenest anyám szemébe néztem. Ő a földre pillantott, majd a szobámat kezdte méregetni.

-          Ma átjön William. Kérdezett a rohamról. Azt mondta, nem érdekli, ha alszol, látni akar.

Felhúztam a szemöldököm, és bólogatni kezdtem. Majd nyeltem egyet.

-          És mit mondtál neki?

-          Az igazat – válaszolt, és miután tett egy simítást a kezemen, kiment. Láttam benne az igyekezetet, azt, hogy próbál segíteni, mégsem tusolja el a tényeket. Láttam a szemében, hogy inkább viselné ő el ezt az egészet, csakhogy nekem ne kelljen, de képtelen voltam kimutatni azt, hogy mennyire értékelem a törődését. A bajok kövessé teszik az embert, anélkül, hogy észrevenné, vagy egy kicsit is belelátna a folyamatba. Akkor veszi észre, mikor már kicsit elkésett. Onnan pedig már nem igazán van visszaút, vagyis én eddig nem tapasztaltam, és őszintén szólva, nem is kívántam. Legtöbbször magamra zártam a szobám ajtaját, vagy kimentem sétálni és zenét hallgatni, kalappal a fejemen, összefogott hajjal, napszemüvegben, hogy minél kisebb legyen a lehetősége annak, hogy bárki is felismerjen. Szerettem eltűnni, elmerülni a magam világában. Az évek rádöbbenttettek arra, hogy szükségem van erre ahhoz, hogy életben maradjak.

Miután a nap utolsó sugarai is eltűntek a hegyek mögött, asztalhoz ültem, és előszedtem a festékeimet. Minden roham utószele más formában kívánkozik ki belőlem. Egy versében vagy dalszövegében…vagy egy rajzban. Mostanában festek. A színek mindig változnak…Csak egytől nem tudok megszabadulni egy alkalommal sem: a feketétől. Bár az emberek azt mondják, az nem is szín – én mégis annak szeretem nevezni. A fekete olyan, mint egy nagy kút. Minden benne van. Sokszor kívánom, hogy ne jöjjön elő, mégis…valahogy minden rohamban ott van. Benne van a kimondott szavaimban, a tetteimben, a gyerekkoromban, a ruháimban, még a születési dátumomban is. A zenémben is benne volt. Ettől az egy színtől sosem fogok megmenekülni, azt hiszem. Volt, hogy megpróbálkoztam vele, de ez csak bizonytalanságot szült – éreztem, hogy nem ez vagyok, hitegetni akartam magam, de mindig kudarcot vallottam. Újból és újból visszatértem.

Elkezdtem mázolni, villámcsapásszerűen bombáztam tele a rajzlapot színekkel. Kék-lila-vörös…Megint kék…Csak fél óra telhetett el, amikor kopogtak az ajtómon. Will lépett be lassú mozdulattal, s pár pillanatig némán állt a küszöbön. Csak néztük egymást. Nem bírok hosszasan az emberek szemébe nézni, de az övébe mindig sikerült. Azokba a nagy, csillogó, barna szemekbe. Derékig érő barna haja szokásához híven össze volt fogva, a szakálla gondosan kifésülve. Halványan elmosolyodott, majd bezárta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott.

-          Mi újság veled? – kérdezte. Felesleges volt. Hisz mindent tudott. Nem értettem, minek jön ezekkel a felesleges, közhelyes kérdésekkel. Ha egy embert kellett volna mondanom, aki meg tudja állapítani egy ember hangulatát egyetlen pillantásból, biztos ő lett volna az. Mégis visszafogtam magam, s egy ugyanolyan közhellyel válaszoltam, amekkora maga a kérdés volt.

-          Semmi különös. És veled?

-          Nem sok. Egész hétvégén takarítottam. Szétszedtem az egész garazsat. Eladásra bocsátottam pár holmit.

-          Hű…Éspedig?

Habozott, majd elfordította a fejét.

-          Régi kacatokat – vágta rá, - amikre már nincs szükség.

Néztem, és én is láttam mindent…a nyelve hegyén volt, mégsem mondta ki. Tartotta magát az eredeti állásponthoz – hogy nem beszélünk róla. Miért is beszélnénk…?

-          Érdekelt, hogy hogy vagy. Megijesztettél. Anyukád elmesélte a történteket.

-          Te magad is tudod, hogy nem újdonság ez az egész.

Vetett egy pillantást az ablakra, majd felsóhajtott.

-          Érsd meg, hogy neked is igyekezned kell. Nem csak az orvosoknak és a tablettáknak.

-          Ó, tényleg? – kérdeztem olyan gúnyosan, amennyire csak kitelt belőlem. – És meddig akarunk még erről beszélni?

Erre már nem mondott semmit. Fogta magát, és leült az ágyamra. A percek csak teltek, és mi némán ültünk, mozdulatlanul. Nem szerettem, ha ő is azzal jött, mint mindenki más. Nem azért, mert nem tudtam a betegségemről beszélni…Tudtam. Csak nem szerettem, mikor megmondják, mit hogyan kéne tennem. A legkönnyebb osztani az észt külsősként, anélkül, hogy tudnád, milyen benne lenni, anélkül hogy tudnád, milyen kimenni az utcára úgy, hogy rettegsz attól, hogy rázkódva esel össze egy epilepsziás roham következtében, mondjuk az út kellős közepén. Mindenki tudott mindent, mindenki elmondta ezeregyszer, mi a megoldás, hogy enyhüljön a dolog, de egy percig sem képzelték bele magukat a helyzetembe. Willt ismertem, és belebetegednék, ha azt látnám, hogy ő is olyanná lett, mint a többiek.

Pár perc csend után felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.

-          Mi az a füzet ott a táskádban? – kérdeztem a táskájából kilátszó kék kis noteszre mutatva. Ahogy átlépte a küszöböt, megláttam nála, de azt hittem kibírom anélkül, hogy rákérdeznék. Ám nem ment. Ez AZ a füzet volt, tudtam. Bárhol felismerném. És nem tudtam találgatni sem, vajon mit kereshet most nála…épp most, holott már lassan három éve nem beszélünk a benne rejlő történetről.

Rezdületlenül néztünk farkasszemet. Túlságosan hasonlítottunk ahhoz, hogy meginogjunk. Aztán rávágta:

-          Semmi. Csak…a garázsban találtam. Egy kacat a többi közül. Nem érdekes.

Egy mozdulattal kihúztam a táskájából. Nem kapott utána – hagyta. Összehúzott szemöldökkel figyelte a reakciómat, majd a földre szegezte tekintetét. Kinyitottam az első oldalon, és olvasni kezdtem:

      „ 1. bejegyzés ( 1995. április 5.):

Én, William Milton, mint becsületbeli tag(basszusgitáros és énekes), jelentem: megszületett együttesünk, itt, ebben a lerobbant kis szeméttelep városban, amit az emberek Seattle-nek neveznek s melynek lakosai nem igazán érdekeltek abban a bizonyos dologban, mely foglalkozásunkat illeti. A Nap süt, mi pedig boldogan ülünk a Milton-ház teraszán – hangszereinket a falnak támasztottuk. Jiji (ritmusgitár) röhög, Teddy (dobok) most kortyolt a borából, Kelly (szólógitáros, olykor énekes) mosolyogva bámul és a pofámba fújja a füstöt (a kis aljas). Jómagam meg írok, mint látod. Az elmúlt együttgitározgatások meghozták gyümölcsüket: hivatalosan is megalakult a zenekar, melynek nevét még egy darabig fontolgatjuk, mindenkinek van pár ötlete. Véleményem szerint emlékezetessé kell tennünk ezt a napot. Pont ezért született meg ez a bejegyzés…Cső, emberek, megyünk elveszni a zene és a bor mámorában, még jelentkezünk! Zene mindörökké! Will voltam.”

Éreztem, ahogy felgyorsul szívem verése. Hirtelen elsötétedett előttem minden, de nem adhattam fel. Nem gyengíthetett el az emlékezés. Továbblapoztam.

„ 16. bejegyzés (1995. július 3.) : Mindannyian izgulunk kicsit, de egyben felemelő érzés azzal a tudattal kelni, hogy ma igazi nagyközönség előtt léphetünk fel. A Billy Boo Bar tulajdonosa ma hívott minket – már hatra ott kell lennünk, hogy beállítsuk a dobokat. További hírek: Will és Kelly tegnaptól együtt…talán (ne öljetek meg nagyon) :D Tök aranyosak. Teddy voltam, zene mindörökké!”

Továbbmentem. Próbáltam elnyomni magamban az érzéseket.

-          Kelly, miért? Miért olvasod el őket? Add ide inkább! – szakított félbe Will, és megpróbálta kitépni a kezemből a füzetet. Zaklatott és komor volt az arca. Elképesztően fura volt, hogy most itt volt ez a füzet…minden lapja teleírva, teleragasztgatva fényképekkel, ökörségekkel…És erről hallgattunk 3 éven keresztül…egy közös múltról…próbáltunk úgy tenni, mintha nem lett volna életünk része, el akartuk felejteni azt a 4 évet. És sikerült is...nagyjából. Ez volt a legviccesebb az egészben.

-          Mondd csak ki, miért olyan kínos neked erről beszélni?! – förmedtem rá.

Alig tudott megszólalni, láttam rajta. De szugeráltam, néztem, és válaszokat akartam.

-          Nos? Válaszolj! A betegségem miatt?

Láttam, hogy az utolsó lapra lapoz és belemélyed. Kívülről ismertem a bejegyzést. Azt is Will írta, ahogyan az elsőt is. Ő kezdte és ő zárta. Csak egyszer olvastam el, mikor egy veszekedés közepette hozzámvágta a kis füzetet.

„1099. bejegyzés ( 1999. január 9.):

Egy naiv, gátlástalan, együgyű ember szavai következnek, aki inkább lenne egy hiszékeny, infinitis panaszgép. Ja, Kurt is hasonlóképp írt a búcsúlevelében (már ha ő írta). Egy rövid bejegyzés következik. Nem akarom részletezni, miért történtek úgy a dolgok, ahogyan. „Csak egy narcisztikus fazon képes akkor értékelni a dolgokat, mikor már elmúltak”, ugye? Most értékelem csak igazán ésmost érzem a súlyát is. Szép volt és felemelő. Szerettünk örömet okozni másoknak és magunknak is. De lehetetlen ezt úgy tennünk, hogy közben folyamatosan szarunk azon, hogy életben maradjunk. Kelly nélkül nem jöhet össze ez az álom. Nem volt illúzió. Minden valós volt, minden egyes részlete, ennek a bugyuta kis füzetnek minden lapja. Kölykökként kezdtünk, és nem túlzom, mikor azt írom, zenészekként fejezzük be kiforrott stílussal. Négy év nem kevés. Még ha most kevésnek is tűnik. Köszönünk minden figyelmet és törődést, közreműködést, amit az emberektől kaptunk. Másképp nem jöhetett volna létre abban a kerekségben, ahogyan megtörtént. Zene mindörökké! Will voltam, utoljára (becsületbeli tag, basszusos és énekes)

Minden szót kívülről tudtam. Túl mély volt. Ott ültünk, és nem tudtunk mit mondani. Alig bírtam visszatartani a könnyeim. És még mindig láttam rajta mindent. Empátia…talán ez fog mindkettőnket a sírba vinni.

Pár percen keresztül még ültünk csendben, aztán felállt és megragadta mindkét gitárt a sarokban. A feketét magánál tartotta (mint régen), a vöröset meg az én kezembe nyomta. Elkezdett egy régi nótát. Leginkább José Gonzalez Teardrop című számához hasonlítanám. Közösen írtuk. És most újból itt volt, akár egy tomboló vihar széllel és villámcsapással. Nem akarom részletezni a káoszt, ami eluralkodott bennem. Mintha megszegtük volna a jelen törvényeit. Mintha valami olyat tettünk volna, amit „nem szabad.” És mégis…teljesen belemerültünk. Szembeütköztünk saját magunkkal és egymással is. Felemelő volt és fájdalmas egyben. Mint valami álom. Amikor a végére értünk, csak halványan elmosolyodott. A szemei csillogtak. Szorosan magához ölelt. Elszakadt köztünk valami akadály, ami eddig nyomasztott mindkettőnket. Mennyire hiányzott ez a szám…

-          Kérlek, ne add el a hangszereidet, Will – suttogtam.

Aztán elsötétült előttem minden, s éreztem, amint a föld felé zuhanok…

 Kopriva Nikolett